utolsó frissítés: 2017. febr. 16.

Pluralitás és kommunikáció az antik görög gondolkodásban. In: Pluralitás és kommunikáció, Kolozsvár, Pro Philosophia, 2004, 39—45.

Az utóbbi idők szóhasználatában bevett dologgá vált, hogy a multi- plurális- bizonyos szóösszetételek előtagjaként  ( lásd multikulturalitás) igen  kritikátlanul használt nyelvi forma, hogy példáué ebben az esetben valami ami multikulturális az önmagában jó, és ennek az alapján intézményi filozófiák jönnek létre. Hasonlóképpen az információs társadalom, a hálózati kultúra - középpontban nyilván a kommunikáció jelenségével és teoretikusan újraértékelendő fogalmával - ara késztet, hogy a kommunikációról újta történeti dimenzióban is gondolkodjunk, hiszen maga is történeti jelenség. Érdemes e két fogalmat a görög táarsadalom és filozófia locusaira is visszavetíteni, mert - amint Niklas Luhmann képviseli ezt a nézetet társadalomelméleti argumentációjában, azok a jelentések, amelyek egy újabb - esetünkben részben tudományos, részben filozófiai -diskurzusban létrejönnek, hozzásegítenek a tárgyalt jelenségek jobb megértéséhez.

1.

Ismeretes, hogy egyik legfajsúlyosabb  dialógusában, a Parmenidészben  Platón több szempontból is tárgyalta az Egység és Sokaság viszonyát, azaz, hogy miként lehet az Egy Sokká, hogy megőrizze alaptulajdonságát, miszerint Egy-ség. A Sokaság, a Pluralitás nem szüntetheti meg az Egy Egy-ség minőségét. Több bázistétel ad absurdum vitelével érvel Platón az Egy kitüntetett természete mellett (mint ismeretes, felfogása az ideális számokkal kapcsolatos - Arisztotelász Metafizikájában cáfolt - nézetein alapszik). A demonstráció első típusa a fizikai helyváltoztatással kapcsolatos: „ ha az egy megváltozna, akkor önmagától válna különbözővé, s lehetetlen volna, hogy továbbra is egy maradjon”. A fiizikai helyváltoztatás azonban mégiscsak lehetséges annak elképzelésével, hogy az Egynek részei vannak, s jóllehet egyes részek belül találhatóak, a többiek  „kívül” vannak. Itt tehát az Egy részeinek sokaságaként jelenik meg. Egy más hiposztazációban, az Azonosság és a Különbözőség ideáinak determinációjában az Egytől különbözők - a nem Egyek, a Sokaság - szükségszerű létezőkként jelennek meg, Parmenidésznek és Hérakleitosznak is igaza lehet. Nem követjük Platónt demonstrációinak igen bonyolult és összetett útján, azonban azt kétségtelenül jeleznünk kell, hogy következtetései szerint az egy-ség és a sokaság is lehetnek minőségek, attributumok egyik a másikán, annak függvényében hogy az Azonosság mozzanata a modus essendi, avagy nem - kissé a skolasztikus szóhasználatnak megfelelően. Itt azonban nem véletlenül folyamodtunk ehhez Az ens és az attributum viszonyáról dönteni, azaz az attribúciót megállapítani ugyanis mai analitikius értelmezésben például éppen annak  az eldöntését teszi lehetővé hogy egy Egy-séghez tartozó egység-mozzanatban éppen melyik a döntő entitás, az analitikus megfogalmazásban az, ami belülről az. (A példa: román állampolgár katolikus erdélyi magyar értelmiségi ember. Dönteni kell afelől, hogy mi az egységet biztosító azonosság, és ezzel kapcsolatban az attribúció, azaz az attributumok hierarchiája, mert az attributumok az egységben vannak)Azt hiszem tehát, hogy ez a fajta platonizáló majd skolasztikus  gondolkodásmód igen jól tudta formalizálni az Egy-Sok viszonylatokat. 

2.

A kommunikácóis problematika természetesen nem fügetlen a Sokaság kérdéskörétől, és ez egy igen aktuális teoretikus összefüggésben jelentkezik. Mindannyian emlékszünk arra, hogy akár néhány évvel ezelőtt is az általános kommunikációelméletet egy egyszerű bináris, mérnöki  modellből -  adó-vevő - kiindulva építettük fel. Az a hagyomány azonban, amelyet a platóni dialógus kínál - ennek legjobb modellje a Lakoma  - más. Ebben a modellben , mint ahogy egyéb Platón dialógusokban is, több szereplő, ágens, bukkan fel, a maga véleményével, kezdeti bölcsességével, amelyből a végén valaminő közös bölcsesség, Logosz lesz. Ehhez tehát mindenki hozzájárul, nyilván leginkább azok akik a beszéd művészetével rendelkeznek - amiben a legjelesebb Gorgiász - de ez nem jelenti, hogy elérnék az isteniséget, azaz az igazságot. Az igazság közös alkotás, ami egy kommunikációs sokaságban, mezőben jön létre. Az ősmodell tehát nem bináris, hanem plurális modell, jóllehet a kommunikátorok látó és hallótávolságban vannak, s egyesek közülük nyilván feleslegesek is, mások meg butaságokat mondanak, ismét mások hazudnak. De ez a természetes kommunikáció modellje, amely tehát nemcsak beszéd, hanem olyan értelmi aktus is, amelyben létrejöhet az akár isteni igazság. 

Amint ismeretes, a Kratüloszt legtöbbször úgy szokták tárgyalni, mint Platón nyelvfilozófiájának-jelentéselméletének legjelentősebb művét. Ez természetesen így van, ami nem jelenti azt, hogy ne adhatnánk neki más jellegű - általános kommunikációelméleti értelmezést. Itt a következő szempontokra kívánom felhívni a figyelmet: Platón először is a kommunikáció instrumentális tisztaságának a fontosságára, az eszközök helyes megválasztására figyelmeztet: „ Vajon hát akkor úgy kell-e beszélni, ahogy az egyes ember kedve tartja, és az így beszélő fog-e helyesen beszélni, vagy pedig akkor jut az ember célhoz, és akkor fog helyesen beszélni, ha úgy beszél ész azzal az eszközzel, amit a dolgok természete a beszédben megkíván, ha pedig nem így jár el, akkor hibázik és semmit sem fog elérni?” Egyféle ideatikus tevékenységre szólít fel- sarkall Platón, ebből származik az a gondolata is, mely szerint  a beszéd elnevezés, a dolgok elnevezése, továbbmenően ha az elnevezés cselekvés, akkor a beszéd a dolgokra vonatkozó cselekvés. Platón itt tehát egy nagyon megfontolt, célratörő, tevékeny kommunikátor eszméjét fogalmazza meg. Definíciószerűen: „Közlési, tanítási eszköz a név  és a lényeg rendezője”. A kommunikáció egyféle dialektikus kérdezz-felelek.

Természetesen a kommunikációnak Platón államában van egy sokkal általánosabb értelme is, ez az állam megszervezésére vonatkozó tiltás, tiltás, amely az egyes kasztokat, foglalkozási ágakat elválasztja egymástól és megtartja a maguk helyén. Az ideális állam törvényéről van szó, amelyben a vezető filozófusok kasztja - akik ismerik az ideákat és megkülönböztetik azokat az érzékelhető világtól - szigorúan el kell hogy váljon a sokadalmat kedvelőktől, akik képtelenek az igazságra. Minden zavar - a demokrácia éppúgy mint a türannisz - egyfajta engedékenységből származik, a sokadalom javára. Itt azonban nemcsak ennek a zárt kommunikációs formának van fontossága, hanem annak az intésnek is, hogy görög a göröggel a háborút is egyfajta belső szabályzat szerint kell hogy vívja, ennek a határa a bűnös megbüntetése az ártatlan védelmében, de görög a görögöt organikus ellenségének nem tekintheti, csak a barbárt, aki külső, idegen. Annak a lakóházát le lehet rombolni, földjét, vetését fel lehet perzselni.

A kommunikációnak megkülönböztetett formája a szakrális-szimbolikus kommunikáció, amely az embert isteneivel összekapcsolja. Minden ami áldozat, jóslat az emberi erőket  szerzi meg, biztosítja - hálaáldozat -, vagy fokozza. Az embernek ez a szentségi dimenziója, a szakrális kommunikáció a homéroszi époszoktól Xenophón Anabásziszáig  egyik legfontosabb kommunikációs tevékenység, amelyben a közösség egésze részt vesz, a bizonytalanság  és a félelem nem megosztó, hanem egyesítő tényezők.

A görög források kutatói mindig is kiemelik e nép különös hajlamát a nemzetségi-törzsi viszonyok, leszármazás pontos számontartására. Egyrészt a források pontosan megnevezik a nemzetségek és törzsek betelepedésének idejét és helyét, a szállásterületet, másrészt Homérosz óta számontartják a legális házasodás rendjét, a legitim utódokat. Ez nem más, mint egy sajátos belső idői-téri kommunikációs rendszer, autokommunikáció - Cl. Lévi-Strauss kutatásai óta elterjedt ez a szemléletmód az antropológiában. Ez a kommunikációs viszonyrendszer egyrészt biztosítja a hovatartozás abszolút biztos nyomonkövethetőségét, másrészt a földtulajdonviszonyokban és a legális öröklésben naprakészen tájékoztat. Az I. Században élt nagy földrajz- és történelemtudós, antropológus szerint a görögség belső viszonyainak megértéséhez négy tényezőt kell figyelembe venni: a betelepedés elsősége, a folyamatos ottlakás, a rokonsági viszonyok, valamint az örökösödési rendszer. Ezen belül ez a görög tudat elsőbbséget biztosít azoknak, akik a legrégebbi idők óta alapítókként képesek voltak egy helyben lakni és megmaradni. Őket tekintették a legvitézebbeknek, a görögség legméltóbb képviselőinek. Ilyenek voltak például Aitólia lakói. Ez a rendszer azért is volt fontos, mert megmutatta, hogy valamelyik nemzetség vagy törzs kihalása esetén kik a jogosultak arra, hogy a földet vagy a vagyont sorshúzásos rendszerrel elosszák. (Meg kell jegyeznem, hogy hasonlóképpen tartották magukat számon nemzetségek és ágak szerint a honfoglaló magyar törzsek és nemzetségek, a korai szálláshelyekkel összefüggésben, és ez a leszármazástudat segítette elő náluk is a birtok nyilvántartását és újraeloszthatóságát a nemzetség vagy a törzs meggyengülése, kihalás esetén, azazhogy annak világos átlátását, hogy mely föld kire szállhat. A meggyengült törzseket, nemzetségeket, ágakat - ilyen volt például a Kér-Keszi-Jenő a kézdi székelyeknél, a betelepült besenyőkkel egészítették ki a XIII. században.) A görög „nyilvántartás” természetesen írásbeli is volt, és a forrásokban nem kevés nyomát találjuk annak - Sztrabón is felhívja rá a figyelmet - hogy mennyire fontosnak tartották javítani a hibás, elírt neveket vagy romlott szövegeket. A návelemzés, az etimon világos ismerete korántsem csak filológiai kérdés volt, Sztrabón számtalanszor figyelmeztet erre. De Kratüloszában Platón is tobzódik a névelemzésben, melyet ő a hangok, névmások és szavak motiváltságának, esszenciális jelentéseinek nevezetes teoretikus igazolására használ.

Végezetül hadd említsem meg azt, hogy az athéni demokrácia megítélésében is igen eltérő álláspontok alakultak ki az utóbbi időben. Igy például Németh György véleménye szerint a demokratikus formákon belül azt kell meglátnunk, hogy ez a demokrácia nem egyéb mint az Alkmeonidák

(Akhilleusz, Szolón, Periklész, Platón és Alkibiadész) nemzetségének küzdelme a Peiszisztratidákkal  - akik szintén nem kevés törvényhozót és sztratégoszt adtak. De a hatalmi egyensúlyt mindig biztosították a beházasodások, a két klán összefonódott. A fent idézett vélemény szerint a demokrácia története azonos a két klán hatalmi harcainak történetével.

Végül is azt mondhatjuk, hogy a görögség kommunikációs rendszerei, valamint elképzelése a kommunikációról, szigorú célracionalitás szerint szervezett rendszer volt, amely a görögséggel együtt eltűnt ugyan a történelemben - lévén, hogy az ezt hordozó nép etnikailag felszívódott a környezetében - történetírása és filozófiája megőrizte azonban  ennek struktúráját. Üzenetként pedig azt, hogy nagyon is meg kell fontolni kommunikációs valóságunk kiképzését, a techné mellett főleg alkalmassági és észdolognak kell ennek lennie.  

Ugrás az oldal tetejére