KINEK A TUDOMÁNYA? KINEK A SZELLEME? Életének és tevékenységének különböző periódusaiban Hegel szinte áttekinthetetlenül sokszor fogalmazta meg filozófia és megismerés programját. De nem kívánta ezt sohasem a tudás társadalmi megszervezésének rendszerében, szociologikusan tenni, ritkán beszól filozófusról, tudósról mint a megismerés, a tudás, a szellem letéteményeséről, mivel az már meghatározottság lenne, de nem a szellem, tudás és lét belső meghatározottsága, folyamata, hanem ahhoz képest egy külső organizáció. A hegeli rendszerben a tudásnak nincs szociológiája, hanem csak folyamata: a tudomány elosztása a tudás társadalmi szervezetében esetleges, bizonytalan, a szellem oldaláról nem az. A tudás társadalmi szervezete (Lukács György késői írásainak visszavisszatérő gondolatai szerint is) olyan módon használható, hogy az a használat lehet ember- és filozófiaellenes, és a filozófiának e századi egyik legfontosabb feladata az, hogy a kisajátítás mechanizmusait felfedve ellentálljon a kisajátításnak.

Ennélfogva a hegeli szemléletben nincs semmi az abszolút fogalom teológiáján kívül, a cél az abszolút tudás. Az ideológusok sokszor kiemelik a Hegelt Kanttól elválasztó megismerés-elméleti különbségeket, a filozófiatörténészek azonban inkább azt hangsúlyozzák, hogy legalábbis a megismerési képességek, a tiszta ész kérdésében Hegel Kant hű tanítványa. A különbség csupán abban van, ahogyan Hegel a kritika helyébe a szellemet állítja, a korlátokat helyettesíti a pozitívummal. „A tudás nemcsak magát ismeri, hanem önmagának negatívumát is, vagyis határát” — olvassak A szellem fenomenológiája¹ befejező soraiban. Ugyanakkor a kritika bevezetésének kanti nehézségeit radikálisan megszünteti a szellemes cselekvésének oldaláról; kiemeli a cselekvés drámai jellegét. „Az, hogy ismeri a maga határát [ti. a tudás], azt jelenti, hogy feláldozni tudja magát. Ez az önfeláldozás a külsővé-válás, amelyben a szellem bemutatja szellemmé-levését a szabad esetleges történés formájában, magán kívül szemlélve tiszta személyes énjét mint az időt, s éppígy létét mint teret.”² A tudás tehát többszörösen összetett alakzat, a szubjektum drámai önfeláldozása egyben átmenete természetébe, a megismerés a léten át vezet a szubjektumhoz.

A modern gondolkodás morfológiájának kutatói sokszor kiemelik a hegeli megismeréselmélet logikai jellegét. Jacques Derrida szerint ennek a gondolkodásnak a szerkezete egy nagyon pontosan kialakított szemiotikai elképzelésen alapszik, logikai megbízhatóságának titka éppen az, hogy benne nincsenek megoldatlan szemiotikai problémák, jelentéstana tökéletes rendszer, noha nem axiomatikus típusú logikai rendszeren nyugszik. Ebben a gondolkodásban nem találjuk a jelentésátadásoknak azokat a külsődleges módozatait és típusait, amelyekkel a klasszikus német filozófia többi képviselője küzd. Nincsenek olyan bevezetett jelentések, amelyeket a tárgy nem indokol, hiszen Hegel a fogalomban egyesíti és elválasztja a lényeget és létet. Valószínűleg ő maga is tudatában volt eljárása fölényesen újszerű és korszerű voltának, hiszen állandóan a fölényes gúny hangján beszélt a közvetlenség és közvetítés elméletével nem rendelkező kortárs megismeré si elméletekről, például a schellingi „intellektuális szemléletről”, amely úgy akarja közvetlenül megragadni tárgyát, hogy e megragadásban megszünteti közvetítettségét. De hiányzik éppen a szubjektum gondolati cselekvése, az önfeláldozás, hiányzik az átmenet a tárgyba s a tárgy megszűnése a szubjektum fogalmának létrejöttében.

Azok a triadikus formák, amelyekben a hegeli gondolat mozgása zajlik, egyben a gondolkodás korszerű formáját is jelentik az európai gondolkodás története számára. A mozgás az alany: megismerés: lét kategóriáiban, a lényeg: fogalom: valóság — szellem: művészet/tudomány: filozófia formáiban képesek megvalósítani a szellem szabad történését. Ez a képesség pedig garanciája a tudomány társadalmi szervezetének is, de semmi más nem garanciája. A tudomány hivatása ezt a képességet jelenti, s ebből a szempontból Max Weber egész felfogása tévesnek minősíthető, hiszen a társadalmi organizmus vizsgálatának kedvéért lemond a képesség vizsgálatáról.

A XIX. század gondolkodásmetodológiája megismételte Hegel triadikus elképzeléseit, Ch. S. Peirce amerikai filozófus a megismerés egész rendszerét a jel triadikus formamegvalósulásaiban vélte megalapozhatónak, a hegeli dialektika helyét ebben a rendszerben a relációlogika játssza.

A fogalom útja a valóságoshoz, a hegeli megismerési program persze terminologikus kérdéseket is felvet, és Hegel ebben a tekintetben sokszor hangsúlyozza, hogy a filozófia és a közönséges tudat terminológiája közötti válaszfalat még át kell törni, az egyéniség igazságát egyesíteni kell az általános élet tudatával. Az élet nem választható el a fogalomtól, és fordítva. A szellem fenomenológiájának visszatérő gondolata szerint megismerés és élni tudás feltételezi egymást.

Nemcsak az európai racionalizmus örök pátoszát kell ebben a felfogásban meglátnunk, hanem antropológiai kényszert is. A tudomány társadalmi organizmusa képes holttá változtatni a tudást, képes úgy felparcellázni az emberi képességeket, hogy a tudás embere képtelen lesz öszszefüggést teremteni szubjektivitása és valósága között, hiszen ez csak az egységes tudás segítségével képzelhető el. Létrejöhet így a megismerésnek ama rossz drámája, amelyben a szellem önfeláldozása lehetetlenné válik, s a mozzanatára leszűkült tudás elveszti kapcsolatát kiindulópontjával, szellemével. A modern európai gondolkodás hajnalán, a karteziánus cogitóban megteremtődött az az elv, hogy a szellem hipotézise képes biztosítani a megismerés, a kultúra működését. A szellemi működések felparcellázása miatt is kénytelenek vagyunk Hegel konstrukciójára, szellem-hipotézisére úgy figyelni, mint ami döntő érvénnyel fogja össze a megismerést és az ember egységét. A felosztott tudás és a totális szakemberek korában igyekezzünk képességeinket és cselekvéseinket együtt tartani; ha kevéssé sikerül is, mégis ez a filozófia célja.

JEGYZETEK

¹ Akadémiai. Budapest 1979. 414.

² Uo.