utolsó frissítés: 2017. febr. 16.

Az ész hieroglifái - AZ ÉSZ HIEROGLIFÁJA ÉS AZ EGYÉN.

AZ ÉSZ HIEROGLIFÁJA ÉS AZ EGYÉN. A világszellem öntételezésének és kifejlésének legmagasabb rendű politikai formája az állam. Hegel szerint legbensőségesebb természete: „A politikai állam alapmeghatározása a szubsztanciális egység mint mozzanatainak eszmeisége.” Máshol: „Az állani szervezetével, azaz itt az alkotmányos monarchiával kapcsolatban nem szabad, hogy egyéb legyen előttünk, mint az eszmének magábanvaló szükségszerűsége: minden más szempontnak el kell tűnnie. Az államot úgy kell tekinteni, mint egy nagy architektonikus épületet, mint az ész hieroglifáját, amely a valóságban tárul elénk.”¹

A hegeli államtanból egyik legkiválóbb kritikusa, Kierkegaard vonja le a félelmetes következtetést: „Minél elvontabb módon fogjak fel az államot, az individualitás annál kevésbé tud kiszakadni belőle...”² Az egyéni, személyiségalapú individualitásra gondol, hiszen a legmagasabb rendű politikai integráció nem tagadja az egyéniség elvét, sőt, az teljes magáértvaló pompájában kifejlődhet, ilyen a hegeli egyéniségpozitivitás, az uralkodó, illetve mint negativitás a politikailag öntudatos népszellem kifejezője, a közvélemény. A testet öltött szuverenitásnak már csak a közvéleménytől kell tartania, ami vele szemben — Eötvös Józseftől ered az ellentétezés — a (nép)szabadság. E két eszmei szintetikus egyént kivéve minden más egyén végérvényesen csak objektív-funkcionális minősége révén (amennyiben államalkotó) viszonyul az integrációhoz, ez a viszony lesz végérvényes. Mint egyediség csak mozzanat, mint személyiség az eszmei szempontjából messzemenően létjogosulatlan. Hiedelme, ideológiája, kifejezett vagy burkolt reménye, mely szerint mint személyiség vesz részt az eszmeiségben — társadalmi-kulturális mítosz.

Mégis, a politikailag legmagasabb rendű kifejezésformájához jutott világszellem nem tudja tökéletesen megsemmisíteni az egyént, az ész hieroglifája mégsem bizonyul totális integrációnak; empirikus tapasztalatunk, hogy az egyediség formái működnek.

Az egyéniség létrejöttének, az individuációnak egyik garanciája az anyag, a megjelenésükben végtelenül különböző anyagi létezők inherens különbségei és mértékei. A felfogás a szocializáció minden egyneműsítő törekvése ellenére egyedi és egyéni, mert — ahogy Lakács írja — „az anyag érzéki hatáslehetőségének fogalmában benne foglaltatik szimbolikussá válásának képessége és minősége is”. A szimbolizmusok egyéniségének felfogásbeli garanciája tehát az anyag felől adott, ennek pedig legkonkrétabb megnyilvánulási formája a műalkotás, mivel ami szimbolikus, az mindig egy kissé ismeretlen, sőt titokzatos is: különös, belemerülve az individuum létrehozhatja személyiségének egyes megkülönböztető jegyeit. Nyilván ebben a folyamatban is adottak a társadalmi-kulturális mítosz kialakításának lehetőségei, ha ugyanis szimbolikus különösségét az egyén úgy fogja fel, mint őt az ész hieroglifájához fűző különös viszonyt, amelyben mint egyéniség realizálódhat. Hegel egész világosan ír: „Az állam különös ügyei és tevékenységei mint lényeges mozzanatai az ő sajátjai, s azokhoz az egyénekhez, akik kezelik és végrehajtják őket, nem közvetlen személyiségük, hanem csak általános és objektív minőségük szerint vannak kötve. Ezért a különös személyiséggel mint olyannal külsőleges és esetleges módon kapcsolatosak.”³ Ha tehát az egyéni létezést az elvonteszmeihez viszonyítjuk — és ebben Kierkegaard kritikája korszakalkotó —, ez a létezés mélységesen mozzanatszerűnek, gyarlóan konkrétnak, ennélfogva értéktelennek tűnik a létébe dermedt eszmeiség magasztos és nyomasztó szükségszerűsége mellett. És mégis ahhoz kell viszonyítanunk, ugyanis a mindennapi élet maga egy ilyen gyakorlati viszony, olyan, amelyben a közvetítések nem tartoznak szervesen ugyan a lét természetéhez, de reálisak.

A hódító világszellemnek nemcsak az anyag különösségei miatt kell megtorpannia: az embereknek sorsuk és alkalmasint végzetük van, létük egyneműségéből mint mozzanat, mint minőség bontakoznak ki, és szubjektív létvonatkozásaik különössége őket univerzummá avatja — a világszellem pedig tehetetlen a vele párhuzamosan kifejlődő hübriszek és anankék rendszerével szemben, nem utolsósorban azért, mivel azok a saját külsővé-idegenné vált, szubjektív formában kifejeződő mozzanatai. Saját szubjektivált termékeivel kell kompromisszumot kötnie, noha meghatározása szerint nem köthet kompromisszumot, hiszen világszellem, és világszerűsége tulajdonképpen egyetlen létéből eredő meghatározását ismerhetem, azt, hogy van. A végzetben emiatt elpusztíthatja a szubjektumot, de a sorsban meg kell tűrnie. Az univerzum kibontakozása szubjektíve a viszonyszerű moralitás vagy a megvilágosodás pillanatával kezdődik, azzal, amelyben a sors mint magántulajdon mutatkozik meg. Ahogy például Kosztolányi írja: „Sorsom, mely eddig tétova ködbe bújt / egyszerre itt van / szőnyeges és meleg / szobámba sétál, mint a farkas / rám vicsorogva” (Februári óda). Vicsorog, mint a farkas, mert szubjektív univerzum ugyan egyfelől, de az ész hieroglifájának mozzanata másfelől. A sorsnak ez a szubjektív közvetlenségében elviselhetetlen súlya nem tud az egyéni univerzum keretei között megmaradni, semleges területre lép és a társadalmi etikában szemléli önmagát. Abban a rendszerben, amelyben a szubjektum másodlagosan is viszonyul, saját sorsának értékeit társadalmilag szentesített formájukban látja és önmagába visszaveszi. Egzisztencialitása közvetetté válik, a társadalom fele etikai létezése által, önmaga fele pedig az etikai stádium kiemelt értékei által, amelyek szubjektíve mint individuális eszmények jelennek meg. „Habár célját önmaga jelenti, ugyanakkor célja más is, mert a célt jelentő én nem elvont én, mely mindenhová megfelelő, s ezért sehova se jó, hanem konkrét én, mely eleven kölcsönhatásban van ezekkel a konkrét környezetekkel, ezekkel az életviszonyokkal, a dolgok ezen rendjével. A célt jelentő én nem csupán személyes én, hanem társadalmi, polgári én is egyszersmind.”⁴

Hegel bűne Kierkegaard szerint az ész hieroglifájának mindenoldalú igenlése, a kritika tehát elsősorban az értékpozitivitás ellen irányul, ám el kell ismernie, hogy metafizikai valóságában, fennállásában a hegeli világszellem politikailag legmagasabb rendű magáértvalósága — realitás. A küzdelem az egyénért sajnos a hegeli víziót kell hogy kiindulópontnak tekintse, Kierkegaard meg sem próbálja közelíteni a hieroglifa fenyegető monászát. Elfogadja. Megoldása Pascal transzcendentalitás-tanának tragikus dialektikájára nyúlik vissza. Az egyetlen modus essendi a tragikus tudat.

JEGYZETEK

¹ G.W.F. Hegel: A jogfilozófia alapvonalai vagy a természetjog és államtudomány vázlata. Akadémiai Kiadó, Bp. 1971. 300. és 306.

² S. Kierkegaard: Vagy-vagy. Gondolat Kiadó. Bp. 1978. 651.

³ Hegel, i.m. 300.

⁴ Kierkegaard, i.m. 899.

Ugrás az oldal tetejére