AZ ELTŰNT ÉSZ NYOMÁBAN. 1980-ban írtam le: „Most, amikor befejeztem rövid kritikai pályafutásomat...”^{1 —} és ez a mondat azóta is és folyamatosan visszacseng, most már tűrhető távlatba állítva az akkor megfogalmazott, de a cenzúra miatt nyilván le nem írható felismerést: társadalom- és ideológiakritika, a hatalom és képviseletének kritikája nélkül lehetetlen a kifejezés — a továbbiakban tisztázandó — szabályos értelmében műkritikát írni. (A „továbbiakban” más műfajban kíséreltem meg irodalmi alkotásokkal foglalkozni: a szöveghermeneutika és az írói szerep szociológiája felől, abból a felismerésből kiindulva, hogy az írónak és a műnek a találkozása, a létrejött szöveg alapján, a hatalmi késztetés és kényszer nem egy jellemző vonására fényt deríthet.) Miért hozható ilyen közvetlenül összefüggésbe a hatalom (és a hatalom által képviselt ésszerűség) kritikája, valamint egy művészeti alkotás bírálata? A kérdésre adható válasz avagy válaszok bonyolultabbak, semhogy a társadalmi ésszerűség kérdésében elfoglalt álláspontok különbözőségére visszavezethetnők őket, mégis valamelyes kiindulópontot kínálnak.

Egy totalitárius rendszer szemszögéből a hatalmi ésszerűség az ideológia és utópia cél- és értékrendszereiben fejeződik ki, illetve az ezeket megtestesítő társadalmi technikákban: egyetemes társadalmi egyenlőség és béke, a tervgazdaság, a föld közösségi tulajdona, valamint a társadalmi és nemzeti homogenizáció. Következik mindebből az emberi természet teljes és világméretű átalakítása (az egyetemes fejlődéstörvény „megsegítése” érdekében alkalmasint a testvéri tankok használata is megengedett). És nem is a modellértékű hatalmi logika érvényesülése mint világtörténelmi tabló, nem is ez a riasztó, hanem a meglévő emberi természet minősítése: a sokoldalúság, a szenvedélyek, a képességek, az eltérő jellemek rajza ebből az egyértelműsítő szempontból mind rossz, elvetendő. Márpedig még a legegyszerűbb alkotásban, az esztétikai megformálás kezdeti pillanataiban sem lehet másból kiindulni. Csak ezek után következik a hatalom által preferált esztétikai kánonok kérdése (micsoda eufemizmus): az eredendően rossz (mert sokoldalú, változatos, szabálytalan) emberi természet egy pedagogikus fejlődésvonalban eljut a megkívánt egyoldalúsághoz, változatlansághoz és szabályossághoz, és a fejlődés öntörvényéről szó sem lehet, az abszolút egyirányúság az uralkodó. E nyilvánvaló képtelenséggel teljesen szemben áll még a legegyszerűbb műalkotás naivitása és spontaneitása is, tehát az esztétikai alkotások puszta jelenlétében is megvan a totalitárius eszme tagadása. (A kritikus azonban téved, amennyiben abszolutizálja ezt a mozzanatot, hiszen a műalkotás esztétikai megítélésében nem kell esztétikán kívüli szempontokat érvényesíteni — és a dolgok fentiekben jellemzett logikája folytán mi gyakorlatilag mindannyian elkövettük ezt a hibát, még ha sokan nagyon is jól tudtuk, hogy miről van szó. Most persze azoknak a helyzetéről beszélek, akik a szükségszerűséget nem felismerték, hanem abszolúte tagadták. Mindennek persze személyi, intézményi konzekvenciái is voltak: fiatalkorunk legtartósabb morális döbbenete, élménye éppen azzal függ össze, hogy kezet kell fognunk olyan ideológus-kritikusokkal, sőt mosolyognunk kell rájuk, olyanokkal, akik felismerték a szükségszerűséget, az elkötelezett, pártos irodalom álláspontjáról tekintettek ránk mint szerencsétlen menthetetlenekre. Keletázsiai felsőbbrendűséggel.)

Mivel szerkesztőként a cenzúra legbelsőbb műhelyeibe is betekintésem volt, megtapasztalhattam az ideologizált esztétika legvégső, határértékszerű hajtását, a pártaktivista mint korunk és társadalmunk hőse, mint emberideál. Végül is a totalitarizmus sem tehetett mást: amennyiben az emberi természet teljességét vélte felfedezni a pártaktivistában, kötelező érvénnyel az esztétikai alkotás mércéjéül kellett megtennie a kilúgozott lelkű brutális gépembert. Nem szabad mindezt elfelednünk, mert ahol egy párt az állam, a modellnek nem csak elvont realitása van.

A nagyobb meghatározottságban természetesen kisebb determinációk működtek: egyfelől az ideologikus kritikus kérte számon a hatalom célképzeteit (miután a cenzúra már csak azokat engedte a nyilvánosság elé), másfelől „az elkötelezettséget” cserkész hadicsellel átminősítő ideológusok gyomláltak a nemzetiségi irodalom egyre fogyatkozó kiskertjét (felfogásuk szerint ebben a kertben csak haszonnövényeknek szabad növekedniük, vö. „népszolgálati esztétika”). És furcsa módon, egyiknek is, másiknak is az volt a véleménye, hogy mindaz, ami ezen kívül van, elhanyagolható; ami avantgárd avagy éppenséggel transzilván ugyan, de túlzottan angyali vagy túlzottan katolikus, alacsonyabb rendű poézis, művelője poeta minor. Az irodalomkritika — alkalmazott szférában ugyan — nagyon is pontosan megmutatta a kritikai gondolat betegségét. A legfontosabb szimptómája ennek pedig az volt, hogy az emberképzeteket, az észről vallott felfogást egy hatalmi célokra használt ideológiai-utópisztikus rendszerbe letéteményezte, a filozófiai józan ész és a mindennapi gondolkodás szférájában sem engedett meg semmit, választásával végül nolens volens azonosult. Bretter György szerint etikailag bűnös helyzetbe manipulálta önmagát, ő ugyanis egyenesen értelmiségi hivatásnak és kötelességnek tekintette a kritikát. Figyelmeztetése máig megszívlelendő: „szembe kell végre nézni a nemzetiségi tudat dogmatizmusával, azzal, hogy miképp teljesítették kötelességüket az értelmiségiek: mennyiben voltak kritikusok — minden lelkesedésük mellett. A ráció szembesítése az érzelemmel, az értelem és az érzelem kritikája, a spontán reakciók tudatossá tétele: ez az értelmiségi, a művész hivatása. A költőtől számon kérni a kor objektív mozgását nem lehet, de a tudatosságot igen. Legalábbis abban az értelemben, hogy a kor lehetőségeit képes volt-e érzéki sokszínűségében észrevenni, képes volt-e az elszalasztottakat érzékelni.”²

Molnár Gusztáv véleménye szerint „az alapeszmére támaszkodó ortodoxiával szemben az alapeszme radikalitását hangsúlyozó irányzat abban a szellemi környezetben [ti. reform-marxizmus, Lakács-iskola — az én megjegyzésem], amelyhez Bretter is hozzátartozott, kb. a hetvenes érek közepéig még működőképes volt: értékes műveket holott létre, és sokak számára az adottságokhoz való radikális viszonyulás egyik filozófiailag és ideológiailag artikulált (mind premisszáit, mind pedig az azokból adódó konzekvenciákat félreérthetetlenül kinyilvánító) formáját jelentette”.³ Ez a periodizáció nagyjából korszakhatárt is jelent, mégpedig a reform-marxista világnézeti kritika minden opciójának összeomlását a totalitarizmus bornírt ideológiájával és nyílt brutális hatalmi gyakorlatával való szembesülésében.

Ettől kezdve — legalábbis elméletileg — vissza kellett volna lépni a filozófiai kritika hagyományos kérdésfeltevési módozataihoz. Az egyszerű olvasásszociológiai empíria érvényesítése (valamint az ebben elbújtatott pluralizmus) — mely szerint minden olvasói rétegnek és ízlésnek joga van az érdeklődésére számot tartó művekhez — a cenzurális őrizet miatt tovább sem volt lehetséges. (Jellemző adalék: a verseket például aggályosan, egy központilag megfogalmazott kódrendszer szerint kellett minősíteni: hazafias líra, meditativ, tájleíró, szerelmi stb. — nyilvánvaló, hogy melyik kategória élvezte az elsőbbséget.)

A filozófiai hagyomány értelmében a kritika egy sajátos tudatosságot jelent, a gondolkodás fokozott jelenlétét, a szempontok és megközelítések sokoldalúságát. A kritikai szemléletmód magyar klasszikusa mindennek funkcionális értéket tulajdonít, kifejezvén, hogy az alkotói megfontolásokban a kritikai szempontok közvetlenül érvényesülhetnek: „Visszatekintve félévi szemlém hatására, azt tapasztalám, hogy igénytelen szavaim nem hangzottak el egészen a pusztában. Fiatal írók figyelemmel olvassák észrevételeimet s gondolkodásra ébredtek általa. E gondolkodás kétségtelenül megtermendi gyümölcsét. Ki jó korán észreveszi, hogy a dolgokat több oldalról lehet és kell tekinteni, ki egy tárgyróli többféle vélemények lehetségét kezdi sejteni, az megmentendi magát a félszegségtől; nagyobb meggondolással, több számvetéssel fog a nyilvánosság elé lépni.”⁴ Bajza felfogásában — amely rendkívüli szerepet játszott a magyar irodalom kritikai intézményének a kialakításában — a kritika a sokoldalúság gondolati formája, általa védhető ki a dogmatikus szendergés, az alkotóművészt nyilvános biztonsághoz segítheti.

Benedetto Croce a szellem filozófiájának álláspontjáról minősíti a kritikát, a tudatosság par excellence formájának tartja. Szerinte „az akarat, vagyis a gyakorlati tevékenység nem a szellem tevékenysége, tudattalan lévén,  nem szellem”. Ily módon „a művész tevékenysége abban a pillanatban, amikor igazán művészi, vagyis abban a pillanatban, amelyet a művészi alkotás pillanatának neveznek, nincs tudatában önmagának: csak a kritikus elméjében válik tudatossá, vagy annak a művésznek az elméjében, aki önmaga kritikusává lesz”. Ilyen szempontból a filozófus, a kritikus, a történész is csak post festa kritikus. A filozófusi vagy a kritikusi-történészi munka abban „tudatosul, aki a maga részéről ennek a munkának a kritikusa lesz, vagy pedig c maga, amennyiben önmagát bírálja, és tárgyiasulva a kritika vagy a történetírás történetében helyezkedik el”.⁵

Ebből a szempontból a kritika maga a tudatosság, vagy ha az alkotó tevékenység sajátos tudatszerűségét elismerjük, egyfajta szupertudat, amely időbeni távolságban követi a tárgyat, és jóllehet számtalan mozzanata benne van a tárgy kialakításában, mégsem ő maga a tárgy. (Egyáltalán, rendkívül jó érvelési mód a világnézetileg vezérelt esztétikai tárgy lehetetlensége, tehát a világnézetileg normatív kritika abszurditása mellett.)

A kritikai tudat fontossága mellett érvelni nem egyéb, mint a szellem normális állapota mellett érvelni. Szomorúan magától értetődő és folyamatosan időszerű figyelmeztetés. Hiszen akit nem lehet kritikával illetni (és az „aki” legyen itt a társadalom bármely jelensége, beleértve a személyt is), az feltételezi önmagáról, hogy maga a tárgy a legtökéletesebb megvalósulási formájában az egyetlen végkifejletnek megfelelő szándék, az egyedül üdvözítő módon bejárt út, a testet öltött ige, maga az ómega és az alfa. Hogy rajta kívül még csak el sem lehet képzelni a tárgyat — még az sem teheti meg, aki esetleg jobban ismeri a fejlődéstörvényeket vagy legalábbis két egymást követő állapot paramétereit.

Meg kell vizsgálnunk azonban azt is, hogy milyen jelentéseket tulajdonítunk az univerzális hivatkozású alapnak, az észnek, hiszen azt a módszertani alapelvet máig sem vonhatjuk kétségbe: az észben van a tárgy, és abban van annak kritikája is. Kimondatlanul továbbra is a felvilágosodásnak, valamint a klasszikus német filozófia (jelesül Immanuel Kant) kriticizmusának a kérdésföltevési kereteiben mozgunk.

Ámde, amint 1984-es, igen nagy visszhangot kiváltott téziseiben Gerd Bergfleth kifejti: „megállapíthatjuk, hogy az ész uralma csődbe jutott, s ezt a megújulás lehetőségének tekintjük”. A szerző további érvelése szerint a felvilágosodás megöregedett, ennélfogva nemcsak a felvilágosodás dialektikájának, hanem ideológiakritikai származékainak köréből is ki kell lépnünk. A felvilágosodás győzedelmeskedett ugyan, de mint fikció ezért teoretikus használhatósága is kérdésessé vált.

Bergfleth szerint mai valóságunkat kétféle racionalitás uralja: a tulajdonképpeni valóságot a technokrácia, a fikciók, illúziók és az ideológiák birodalmát pedig a felvilágosodás. „Ahhoz, hogy a kultusznak ezt a két formáját megkülönböztessük, egyszersmind azonban azonosságukat is érzékeltessük, a felvilágosult, klasszikus típust észuralomnak neveztem el, a célirányos technokrata típust pedig, amely az uralmat már öncélúan gyakorolja, uralmi észnek. Az észkritikának mindkettőre irányulnia kell, de elsősorban az uralmi észre, korunknak erre a terrorisztikus főhatalmára.” Az alkalmazott ész végül felszámolja önmagát, mert megszünteti az embert természetes állapotában, amelyhez az álom, őrület, erotika, szenvedély stb. mind hozzátartozik. A megoldás az ész megmentése, illetve újrakitalálása. „Nekünk a tiszta gondolkodásra van szükségünk, a maga teljes függetlenségében...” „az észt csakis egy olyan észkritika állíthatja helyre, amely az emberi természet lázadásaként nyilvánul meg”. „Ahhoz, hogy az ész újra magára találhasson, kettős útra van szükség; az uralmi észtől az emberi természet szenvedélye felé irányuló útra, illetve e szenvedélytől a szenvedélyes gondolkodásként megnyilvánuló észhez vezető visszaútra. A kettős út kettős lázadásnak felel meg, amely az emberi természetből indul ki, s innen azután egyfajta belső fertőzés gyanánt az észre is átterjed. Az újjászületés előfeltétele azonban a hanyatlás: az észkritika a technokrata uralmi észnek minden szinten való megsemmisítését jelenti.”⁶

Világos tehát, hogy a racionalizmusnak ismét karteziánus fordulatra van szüksége, és nem csupán idézett szerzőnk van ezen az állásponton. Arra a kritikai funkcióra, amely Szókratész óta ennek az instrumentumnak nélkülözhetlen attribútuma, csak akkor tarthat igényt, ha tárgyába ismét beépíti az emberi természethez tartozó jegyeket. Ez a törekvés természetesen a társadalmi berendezkedés szintjén is meg kell hogy valósuljon; ha továbbra is fenntartjuk azt az opciónkat — márpedig semmi sem követeli, hogy elvessük —, amelyet John Stuart Mill a következőképpen fejezett ki: az emberek hite végül is megingathatatlan az ésszerűségben, hogy a haladás egyetlen útja az, ha párbeszéd és vita segítségével legyőzzük tévedéseinket —, akkor a társadalmi struktúrák eszközszerű, technikai felfogása helyett azoknak az emberi természetre inkább odafigyelő változatait kell hogy előnyben részesítsük. (Milyen nehéz ilyen elképzeléseket megfogalmazni abban a régióban, amelyben egyelőre — és előreláthatóan hosszú ideig — ismét csak a hiány és agresszió kezelése a legfontosabb kérdés. Mégis, és még ezen a szinten is, az emberi természetre, a szükségletekre és igényekre inkább odafigyelő racionális társadalmi technikáknak van nagyobb sikeresélyük.)

Az ésszel mint a szellemet hordozó és azt megosztó eszközzel kapcsolatos annak a nyelvnek a kérdése, amelyen megszólal, megnyilvánul. Amikor azt mondjak, hogy a kritika avagy a kritikus szellemes, valami igen fontosat, lényegeset fejeztünk ki, amely összefüggésben is áll a hatás kérdésével, de túl is mutat azon. Bizonyos kritikai írások kapcsán világos előttünk, hogy újjáteremti tárgyát, és ez nem feltétlenül a tudományos nyelvezethez (illetve a tudomány eszközeihez) kötött. A tárgy megteremtése vagy újjáteremtése egyben nyelvi teremtés is, akár meg is kockáztathatjuk, hogy a jó kritikus ismérve a nyelvi erő. (Az európai hagyományban a nyelvi távlatot általában az irónia — különböző megvalósulásaiban: szatirikus, szarkasztikus, humoros, gunyoros jelleg, de kajánkodás már nem — filozófiai eszközével lehet megteremteni, de fel kell figyelnünk ezzel kapcsolatban egy sajátos nyelvi jelenségre is. A magyar kritikában ez a hetvenes évek végétől a „régi” Mozgó Világban, utóbb pedig a Magyar Narancsban még inkább tetten érhető. A nyelvezet fokozott telítődése stiláris markerekkel, dúsítása költészeti trópusokkal több egyszerű stiláris kérdésnél: a szabad szubjektum folyamatos vitája a társadalmi jelenségekkel, a fordulatosság, elevenség, nyelvi rétegek és nyelvhasználati normák keverése természetközelibbé teszi az észjárást, egyre inkább távolítja a leíró, statikus nyelvezet unalmas szellemi ideáljától (a társadalmi passzivitás megfelelőjétől). Mindezzel azonban nem állítom azt, hogy a kritikai írásra jellemző feszültség ne lenne létrehozható más nyelvi és főként logikai eszközökkel.

A kritika intézményének működtetéséhez hozzátartozik a tekintélyek kérdése is. A világnézetnek és nem a tárgynak elkötelezett „kritikus” megnyilatkozása: szomorú látvány. A doboz mindig kisebb vagy nagyobb annál, mint amit bele akarnak gyömöszölni. A kakukktojások rendre összetörnek vagy kis vijjogó vércsék kelnek ki belőlük. A morális és szakmai tekintély alighanem csak egyszer és végképp elveszíthető valami. (A kritikus tévedése általában ízlés-kérdés, szellemi orgánumának függvénye. Bajza is tévedett elég sokszor.) A kritika intézménye azonban nem működik a jó tekintélyek nélkül, amelyeknek a megítélésében általában konszenzus is van. Az intézmény zavarára utal, ha a jó tekintélyeket nem lehet elismertetni és az értékek tekintetében tartósan egyetértési zavar van (nem „termékeny félreértés”).

(Sajnos, nem lehet zárszó.) A mi kritikai utcácskának fölött tartós szelek fújnak, alig néhány viharvert, negyvenes égő pislog a homályban. A leltár (a hiányoké) kimeríthetetlen. Önismeretről írunk és kivándorlásról, hogy csak egyvalamit említsek: a migrációs folyamatokra utaló alapvető számsorok ismerete nélkül. Sat. Sat?

JEGYZETEK

¹ Korunk Évkönyv 1981. 253.

² Cím nélküli vitairat a taktikus kritikus ellen. = Párbeszéd a jelennel. Kriterion Könyvkiadó, Buk. 1973. 308. sk.

³ Bretter György öröksége. = A kortudat kritikája. Kriterion Könyvkiadó, Buk. 1984. 196.

⁴ A lapszemle ügyében. = Válogatott cikkek és tanulmányok. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1954. 221.

⁵ Válogatott írások. Gondolat, Bp. 1987. 428. sk.

⁶ Tíz tézis az észkritikához. 2000 II. évf. VII-VIII. sz. 18–19. skk.