A LEVELEK ARCA: „...szavakat keresek egy dallamhoz, / amit hallok és dallamot e szavakhoz, / amiket hallok és a kettő, amit hallok / nem hangzik össze, pedig egy lélekből fakadt. De hát ez már az én végzetem!”

Nietzsche filozófiájának legkegyetlenebb kritikája — maga a történelem, amely — az ésszerűség permanens bírálataként periodikusan neki ad igazat. Az elméleti kritika tömkelegébe pillantva is többnyire hasonló véleményekre bukkanunk. Usener írta A tragédia eredete megjelenésekor: „merő ostobaság az egész, semmire se jó: az, aki ilyet ír, tudományos szempontból halott”. Ady A magyar Pimodánban az Én-kultuszról és a férfiasság dicséretéről így szól: „A Tasok vitézlő vére ez, huncutul effeminálódva, falusi vér és lélek, de női lélek, úri lélek, gyáva lélek, barbár lélek.” Babitsnál kritika az is, hogy Nietzsche-tanulmányában csak a filológusról és csak a költőről beszél. Nicolai Hartmann szerint, bár Nietzsche nagy érdeme, hogy a morál genealógiájában először figyelmeztet arra, még nem tudjuk, mi a jó és mi a rossz, a kereszténység kritikájában túllő a célon.

Mindez vonatkozhatott a filozófus Nietzschére (akinek „azért” vannak — máig sem hasznosított — nagy felismerései, például az érték természetéről), de nem vonatkozik az íróra, kit, bár iszonyodott attól, hogy majdan „belletrista lesz”, stílusművészeténél fogva kiemelkedő hely illet meg a német próza Novalis–Fontane–Keller vonulatában. Ő maga azt állítja, hogy Luther és Goethe után a német nyelv teljességét érte el. Erő, hajlékonyság és csengés — ebben jelöli meg stíluserényeit. Tekintsünk el most a második alkotói korszakára olyannyira jellemző egzaltált dicsekedéstől, hogy néhány motívum — a Thomas Mann-i szempontok: stílus és kultúrakritika — nyomon követésével kevésbé ismert Leveleiben érhessük tetten a varázslatot.

1886. Nizza: „az ég vakítóan fehér, a tenger trópikusan kék, éjszaka olyan holdfény van, hogy a gázlámpák szégyenkeznek és elpirulnak: ilyenkor összevissza kószálok, most is, mint annyiszor, és kigondolom a magam fekete gondolatait”. Máskor: „Minden szín, mintha ezüstszürkével törték volna át, szitán; csupa szellemi, szellemes szín; nyoma sincs sehol az alapszínek brutalitásának.” A kifejezés szerkezete zenei, az üveghangok tárgyias és kedves magasságából zuhan a dallam a szubjektum tragikus alaphangjáig, s a tompa basszus kongásával képezett ellentétből új motívum bontakozik ki: a kettősség életének 1876-ban, majd 1878-ban bekövetkezett cezúrájától: ellentmondás. Az alapellentmondás nem meghaladható: az én szenvedélye és a szubjektív jószándék, illetve a társadalmi röppályára juttatott elmélet között feszül.

Ugyanilyen ellentmondásosan viszonyul a természethez. Az a Nietzsche, aki végleg le akar számolni a pozitív erkölcs fogalmaival, tudatában van a természettel szembeni kontemplativ magatartás sajátosságainak, és a nyugodt szemlélődés óráira vágyakozva Emersont idézi, dicsőítvén azt a pillanatot, amikor az ember „öröm és gyász vegyes érzésével áll az élet fölött — ilyenkor a természet tökéletessé válik, mi megszabadulunk a mindig éber akarat igájától, ilyenkor tiszta, szemlélődő, kívülről néző szem vagyunk”. Önellentmondás az, a tudat sajátos görcse, hogy az akarat fogalmától csak úgy tud megszabadulni, hogy azt a természetre hárítja, és a villámot, zivatart, jégverést etika nélkül való boldog, erős hatalmaknak nevezi, tiszta akarásnak, „amit nem zavar meg az intellektus”.

Néhol ez az ellentmondás kétségtelen fejlődést jelent: fiatalkorának porosz tiszti szemüvegétől¹ eljut ahhoz, hogy a fegyverkező Európát — élén Bismarck Németországával — heroikus kedvű sündisznóhoz hasonlítsa...

Mi következik a természettel való meghasonlás után? Abból, amit az „emberiség a legjobban gyűlölt, félt, megvetett” — a hatalomra törő negatív akaratot — ebből csinálja meg „a maga aranyát”. Végig tudatosan mondott nemet a társadalomnak is, s „megnémult emberszeretetből”. Ám e két ellentmondás felszámolja az embert, és ő nem tudott ellentállni a folyamatnak. Életrajzírói szerint eddig tart Nietzsche, és innen kezdődik a kórtörténet. A korábban bálványozott Schopenhauer írásait bêtise allemande-nak nevezi, s 1878-ban a Parsifal megjelenésekor bekövetkezik a legfájdalmasabb szakítás — Wagnerral. A görög eszményt valló Nietzsche számára a Parsifal túlságosan „keresztényien időbeli és korlátozott, csupa fantasztikus pszichologizálás, semmi hús, ellenben nagyon is sok vér”. (E magatartás kulcsát Lukács adja kezünkbe. A zene iránti ellenállhatatlan vonzalom és mély bizalmatlanság között hányódó Nietzsche a polgári zeneesztétika megoldatlan katarzis-problémájának megtestesítője.) Teljesül a fátum: „Zarathustra felderülése — az ő elborulása”.

Mi marad az utolsó években? Az emberek után sóvárgó Nietzsche számára legfontosabb néhány barát: Erwin Rohde, a filozófiatörténész; Jacob Burckhardt; az író és zenész Peter Gast; Strindberg és Georg Brandes, akihez az utolsó levelek egyike szól: Nietzsche nem tudja megbocsátani magának, hogy dán irodalomtudós fedezte fel a világ számára. A pár soros, gyermekmódra írt levélben is az ellentét az alapvető stíluskategória. „Azután, hogy te fölfedeztél, nem volt nehéz dolog engem megtalálni, most már csak ahhoz kell nagy mesterség, hogy el tudjanak veszíteni.”

Majd a leveleken eluralkodik az aforisztikus derű, az a régi gondolat, hogy a kultúrát, főleg a régi kultúrát félteni és védeni kell. A Levelek felfogásában a kultúra alapja, mint a romantikusoknál (George Sand-tól a Goncourt fivérekig) a rousseau-i magatartás, az erkölcs méltósága, a kultúra sava-borsa viszont voltaire-i természetű: a szellemi canaillerie.

Utóbb a kanti kérdések bukkannak fel: mi az ember, és mi az, amit tehet... Válaszolni nem válaszol, mert a lényeg itt a lét gyógyíthatatlan sebét jelentő kérdés maga, ami által érezzük magát a létet. És mert a jövőt akarja anticipálni, a Megválaszolhatatlant kiegészíti a vidáman tudni imperatívuszával és egy újabb kérdéssel: hogyan kell helyesen szeretni? Ez utóbbira a keresztény morál „szeresd felebarátodat” dogmájának tagadása a felelet, mert az emberi felelősség minden emberrel és így a jövő emberével szembeni felelősség is, a szeretet tehát transzcendentális kategória.

Nem túl elegáns dolog Nietzsche ellen fordítani az értékek újraértékelésének általa megfogalmazott programját. De a vele való foglalkozásnak más értelme nem lehet. Erwin Rohdéval folytatott képzeletbeli dialógusában így foglalja össze életét: „Nietzsche barátom, te bizony egészen egyedül maradtál.” Így van. Megértést ma csak írásművészete és kultúrkritikájának elemei meg az élmény szerezhetnek, és a stílus, amely saját ellentétei közt vergődve a fogalmi kifejezés és érzéki erő példátlan tisztaságú csúcsaira jut. Az útja tulajdonképpen tengeri utazás — vallja —, nemhiába élt évekig Kolumbusz városában. Ennek az útnak a végén nincs Újvilág, de ott van a stílus, a tánc, „amely játszik a szimmetriák ezer fajtájával, és átugorja, kigúnyolja a aszimmetriákat”...

JEGYZET

¹ „...és ha ebből az őrült háborús játékból érdemes valamit megtartanunk béke idejére is, hát azt a hősies és egyben nyugodt szellemet kell megőriznünk, amelyet nagy meglepetésemre váratlanul megtaláltam a hadseregünkben, friss és acélos, régi germán egészségében. Erre építhetünk: van megint remény! Német hivatásunk még nem telt le!” (Basel, 1871)