A demokrácia kérdése a neoliberalizmus és neokonzervativizmus nézőpontjából

Mielőtt boncolgatni kezdenénk a modern demokrácia különböző szempontjait érintő kérdések lényegét, kezdve a neoliberalizmus és a neokonzervativizmus sajátos nézőpontjaitól, meg kell jegyeznünk, hogy ezen kérdéskörök tárgyalásában óriási sokféleség mutatkozik, mely szinte lehetetlenné teszi, hogy őket mint egy sor jól felépített tényt és elméletet kezeljük. Nem tudjuk ezt a kérdéskört egy egyértelmű társalgás keretein belül tárgyalni, mert a kérdések természete megfelel a tények filozófiai természetének, s a jelen esetben a tény az, hogy a demokrácia – SOKFÉLESÉG. Tér- és időbeli sokféleség a történelmi evolúciónak megfelelően. Tehát a tételek és a modellek szűkített tárgyalási módja teljesen alkalmatlan, hiszen a demokrácia problémája olyan képleteket követel, melyek képesek megragadni éppen a formák és a jelenségek sokféleségét.

Egy népnek a felállításra váró kormányzási rendszerhez való viszonyának leírásakor Jacques Barzun visszatér egy, Rousseau által véglegesnek ítélt alapelvhez.¹ Rousseau egy elsődleges szempontot hangsúlyoz: bármely kormányzási mechanizmus létesítése előtt figyelembe kell venni az illető népet jellemző történelmet, nemzeti karaktert, szokásokat, a gazdasági alapot és a nevelés szintjét. Nincs egy egyetemesen elfogadott szabály.

A jelenlegi körülmények között különösen nem elhanyagolható azon érvek sorozata, melyekre Rousseau eredeti eszméjének fenntartásakor hivatkoznak, mégpedig egy sor közép- és keleteurópai állam esetében (hogy ne beszéljünk a sok – sikeres vagy sikertelen – afrikai és délamerikai kísérletről). A kérdése nem teoretikus-akadémikus, hanem gyakorlati, és a legnagyobb fontossággal bír a történelmi túlélésben, s a szabadság néhány értékrendszerének megvalósításában. (A filozófusnak, akárcsak a teoretikusnak, erkölcsi kötelessége ennek a folyamatnak az alátámasztásához szükséges érveket találni, így az elmélyülés foka egyáltalán nem elhanyagolható.) Ha a liberalizmus esetébern sikerül is leszűkítenünk a kérdéskört a problémák egy jól körvonalazott és körülhatárolt rendszerére, a demokrácia esetében más módon kell eljárnunk, mely nem fog kitűnni a jól kapcsolódó kategóriák beszédéből, de – hisszük, hogy – elérhetünk egy rendszeres társalgást a koherencia és konzisztencia egy meghatározott szintjén, melyet a részletező teoretikus eljárás biztosít.

Jacques Barzun A társadalmi szerződés felelevenítésével néhány, eddig a kutatók által elhanyagolt empirikus tény kiemeléséhez tér vissza egyes törvények és intézmények (az amerikaiakról van szó) egyik történelmi korszakból a másikba való áttelepítéséről szóló tanulmányában. Rousseau alapművének azon figyelemre méltó mellékleteiről van szó, melyeket gyakran elfelejtenek. Az alapkérdés a következő: Ha a nép szuverén és minden állampolgárnak joga van szavazni – ezután mi következik? Ez volt az a kérdés, melyet Lengyelország és Korzika képviselői feltettek Rousseaunak. Ő válaszát két kis könyvecskében dolgozta ki, két kiemelkedő mellékletben, melyekben konkrétan megvilágítja az adott történelmi-politikai körülményekben alkalmazható eszméket, olyan eszméket, melyeknek biztos módszertani értéke van még a demokráciáról szóló modern beszédekben is.

Melyek az alapelemek az egyenlőség-szabadság viszonyában, mely alapvető tengely a demokrácia kérdésének vizsgálatakor? Barzun bemutatásában ezek a következőképpen foglalhatók össze: a politikai egyenlőség alárendelhető, de a szabadság nem – a szabadság egyike a legnehezebb javaknak. Rousseau figyelmezteti a lengyeleket, ne siessenek annyira a jobbágyok felszabadításával, mert ezek gazdasági tudatlansága egy még kegyetlenebb nyomorúsághoz vezethet, mint amilyenben eddig éltek. Ez volt Burke nagy különbségtétele az angliai szabadság megszilárdulásáról írt jegyzetében – egy szabadság, mely monarchiában létezik s nem képviseleti parlamentje van, a történelem folyamán gyökeret eresztett az angolok természetében. Burke bírálja a francia forradalmárokat, amiért nem állították vissza a régi gyűléseket, melyek egy bizonyos mértékig megtaníthatták volna a franciákat a szabadság használatára. Ezzel szemben törvényeket róttak egy papírlapra, s várták, hogy az állampolgárok egy éjszaka folyamán megtanulják a megfelelő viselkedést.

A fentebb összefoglalt kapcsolat- és eszmerendszerek felbontásával azonosítani tudunk egy részt azon problémakörből is, mely a mai, demokráciáról szóló viták középpontjában áll. Eképpen kapcsolat egyenlőség és szabadság között, melyek a demokrácia és a liberalizmus velejárói; a gazdaság és a demokrácia (és itt demokrácián inkább a társadalom egy állapotát értjük, melyet több tényezővel jellemezhetünk, ezekre később visszatérünk); a történelmi fejlődés és a demokrácia közti kapcsolat; a stabil viselkedési módok (vagyis a szociális pszichológia állandói) és a demokrácia közti kapcsolat; a politikai akarat kihirdetésének történelmi formái, mint egyén, csoport, társadalom közti összefüggések és demokrácia, végül pedig nevelés és demokrácia. Egymás után tárgyaljuk őket, újakat adva hozzájuk a beszéd logikája szerint.

Demokrácia és piac

E fejezet gazdag irodalmában megkülönböztethetünk két tárgyalási módot: az egyik a gazdaság (piac) absztrakt-filozófiai felfogása, a másik, mely konkrétabb következtetéseket von le a gazdaság (szabályozó formája: a piac) szükségszerű módját illetően a modern demokráciákban. Az első Friedrich Augustus Hayeknek tulajdonítható, s illendő, hogy idézzük itt a kikerülhetetlen hivatkozást az Út a szolgasághoz című munkából: „Sajnálatos módon azonban minden alapot nélkülöz az az ebből a hitből merített bizonyosság, hogy a gazdasági élet fölött gyakorolt hatalom pusztán másodlagos fontosságú dolgok fölött gyakorolt hatalom, s hogy emiatt könnyen megbékélhetünk a gazdasági ügyeink szabadságát érő fenyegetéssel. Ez jelentős mértékben annak a helytelen elképzelésnek a következménye, hogy vannak az élet egyéb céljaitól elválasztott, tisztán gazdasági célok. A fösvény patologikus esetét leszámítva azonban nincsenek ilyen önálló gazdasági törekvések. Értelmes lények tevékenységeinek végső céljai sohasem gazdaságiak. Szigorúan szólva nem is létezik »gazdasági motívum«, hanem csak olyan gazdasági tényezők vannak, amelyek más célokra irányuló tevékenységeink feltételeit adják.”²

Természetesen ezek az alapelvei a legtisztább kritikai és racionális liberalizmusnak. Én mégis megengedek magamnak egy adag szkepticizmust, mégpedig két okból: ha az élőlények hosszú ideig határhelyzetekben élnek, legnagyobb céljuk a szükséges túlélés által parancsolt lesz. Ez történt a szocializmusban is. Ebben az értelemben a gazdasági okok elsődlegesek lesznek az emberek számára, így Hayek állítása elveszti abszolút értékét, ezt a következtetést akkor is meg kell kockáztatnunk, ha tudatában vagyunk annak, hogy a szocialista tervgazdaság – éppen mert nélkülözte a piacot – nem volt reális gazdaság.

Hayek következtetése azonban könnyen érthető: az ember tulajdonképpeni céljainak egy olyan gazdasági mechanizmusra van szüksége, mely képes az általános igények kielégítésére – nem kényszerítő formában – így a gazdaság piacként a demokrácia elengedhetetlen feltétele. Általánosan szólva az állam a beavatkozás egy meghatározott fokán tartóoszlop a gazdasági rendszer fenntartásában, és szükségszerűen be fog avatkozni a társadalmi rendszerbe is, fenntartva a demokratikus intézményeket, melyek az ő államként való fennmaradásához szükségesek. Ez nem egy körben forgó okoskodás, hanem egy szükséges eljárás, különösen ha figyelembe vesszük azokat a racionalizáló folyamatokat, melyeket szakértők végeznek. (Amiért felmerül egy sor sajátos probléma, melyekre majd visszatérünk.) A demokrácia és gazdaság kapcsolata irányainak konvergenciáját fenntartani igen nehéz feladat.

Hayek igen ortodox módon ragaszkodni fog ahhoz a tételéhez, hogy csak a gazdasági lehetőségek olyan természetűek, hogy biztosítani tudják az esélyegyenlőséget, ami nélkül az egyenlőség elve értelem nélküli érv marad. Az ismertetés lábjegyzeteiben megtaláljuk azt a felfogást, mely szerint a mindenkori demokrácia modellje Periklész Athénja, ahol az állam szerepe sokoldalú. Végső sorban, következtet Hayek, a kedvezmények egyetlen formája az, melyet az egyén anyagi lehetőségeitől függően egyedül képes megszerezni, hisz egy autonóm választási rendszerről is szó van, nemcsak olyanról, melyet egy második személy vagy egy harmadik tényező biztosíthat. Nem a kiváltságok és „az ajándékok” jelentik a szabad választás lehetőségét, hanem azok a lehetőségek, melyeket az egyén egyedül szerez meg.

Bár a XX. század közepére Hayek gondolkodásmódja egy ideális modellként szolgált, mely szerint a racionális és illuminista alapelvekhez való visszatérés egy jól kigondolt liberális tradíciónak megfelelő problémakezelési mód, mégis, kérdéseinek feltevése és megoldási módjuk miatt a filozófust gyakran konzervatív gondolkodású liberálisként azonosítják. Ekképp hűsége, állhatatossága és invariáns gondolkodásmódja lesznek azok a jelzők, melyekért Hayek gyakran átkerül a liberálisok táborából a neokonzervatívokéba. De az ő konzervativizmusa út a klasszikus liberalizmus elveinek és értékeinek fenntartásához.

A demokráciában – úgy is felfoghatjuk, mint egy intézményt, „mely biztosítja az anyagi felemelkedés lehetőségét minden egyes politikai résztvevő számára”³ –a piac szerepének átértékelését Adam Przeworski alapművében találjuk. A kommentátorok⁴ szerint Przeworski egy szubsztanciális meggondolásból indul ki, nevezetesen, hogy a demokrácia konzervatív felépítésű⁵. Ez nem egy új felfedezés, inkább Burke egyik tételének újbóli megerősítése, melynek értelmében csak miután a tulajdonosi viszonyok tisztázva vannak egy társadalomban – anélkül, hogy a tulajdonosi formákat értékállóbbá tennénk – azután lehet elindulni a demokratikus intézmények építése felé – (Burke tételében tetten érhetjük a kritikai felhangot is, mely a francia forradalmárok „sietségét” veszi célba). A fent említett munkában Przeworski kitart amellett, hogy a termelőeszközökön felül a demokrácia a tulajdont is megőrzi, s meg szeretné őrizni a jövedelem elosztást is. A Demokrácia és a piac című munkában a szerző visszatér eredeti állításához, kijelentvén, hogy a demokrácia lényegesen meg tudja változtatni a tulajdonosi viszonyokat s a jövedelem újraelosztását, de jellemző módon ezen változások folyamán az állam szerepe és a jövedelemkülönbségek is megnövekednek.

Nincs végső álláspont a piaci mechanizmusok végső hatásaival vagy közvetett vezérelhetőségével kapcsolatban, azonban a jelenkori szerzők és a piac között csak nagyon közvetett összefüggéseket szabad létesíteni (nem egy monetarista-neoliberális eljárás csődje ezt látszik igazolni), másrészt pedig nagyon fontos a piaci mechanizmusokban való folyamatos részvétel. Valamilyen ellenőrzést csak akkor lehet gyakorolni, ha az állam, a társadalom, a különböző szabályozások, gazdasági és pénzügyi ágensek állandóan ki- és bevonulnak, bent is vannak és körül is veszik a piacot.

Láthatóan egy szisztematikus problémához érkezünk, így tekintjük a demokráciát, mely egyrészt stabilizáló törekvésekre irányul, másrészt pedig ez a stabilitás különböző instabil alkotóelemekből felépülő részek együtteséből eredeztethető. Feltételezzük, hogy ezekben az eszmékben is visszatér a platóni-arisztotelészi történelem-filozófia, mely – végső soron – az ókori Görögország hanyatlását a demokrácia szerepének vagy egyes működésképtelen demokratikus intézményeknek tulajdonította. A demokrácia visszaállítása erős érveket követel, melyek Przeworskinál többféle síkon jelentkeznek. Ezek közül először a beszéd morális síkra helyezését kíséreljük meg, majd az állam új szerepének kitüntetését vesszük szemügyre. Anélkül, hogy kijelentenénk: az állam szerepe minimalizálódik, úgy tűnik, az állam (egy olyan ügynök szerepében, akinek működési területe folyamatosan újraalakítódik) bekerül a demokratikus rendszer állandó elemei közé, mint egyenlő partner az egyén és a társadalmi csoportok között. Nem az állam szerepének lecsökkentéséről van szó, inkább annak a súlynak a megtalálásáról, mely elsővé teszi az egyenlők között. Mielőtt azonban elkezdenénk Przeworski érveinek tárgyalását, szeretném, ha szemügyre vennénk néhány, az intézményekről szóló elméletben jelentkező alapproblémát.

A rendszerek logikája négy szint elkülönítését követeli a meglévő intézmények tárgyalásakor. Elsősorban létezik egy tényszerű, konkrét rendszer. (A szerző egy adott helyen és időben létező liberalizmus alkotmányos rendszerére utal.) Másodsorban létezik egy – történelmi forradalom következtében – létrejött rendszer (liberalizmus egy adott rendszerben, egy ismert időszakban és az alkotmányos gyakorlat). Harmadszor megkülönböztetjük egy rendszer fogalmi elvonatkoztatottságát, mely civilizációnk történelmi fejlődésének eredménye. A szerző utal ezáltal a liberalizmus alkotmányos rendszerére (legáltalánosabban szólva). Végül létezik a működőképesség egy végső ideája, mely mindenféle általánosítás alapjául is szolgál. (A végső alapelvek egy elvonatkoztatott, egyetemes tételben, melyek távlatából a liberalizmus nem egyéb, mint egy megvalósítás lehetséges formája.)

Anélkül, hogy elmerülnénk egy ilyen elemzés részleteibe, csak annyit emelünk ki, hogy a szerző következtetésének megfelelően létezik egy szabályozás tiszta lehetősége, mely úgy tűnik, adott a történelmi jelenségek intellektuális fejlődésében.⁶ A szerző végkövetkeztetése megegyezik Richard Rorty tételével: „A hegeli kezdeményezést, hogy megvédje a gazdag északatlanti demokratikus gyakorlatot és intézményeket – burzsoá liberalizmusnak nevezném.”⁷

Przeworski alapgondolataihoz visszatérve, az tűnik fontosnak, hogy az erkölcsöt behelyezzük az egyén-állam viszonylagos rendszeréről szóló diskurzusba, ahol egy olyan rendszerről van szó, melyben az egyént „az egyéni érdek által diktált ösztönös alárendeltség” jellemzi egyfelől, másfelől pedig az államot az „IGAZSÁGOS” intézmények képviselik. Anélkül, hogy belekezdenénk a társalgás fogalmainak megváltoztatásáról szóló kommentárba, meg kell jegyeznünk két alapvető dolgot: az egyén klasszikus, liberális, John Stuart Mill általi értelmezését, mint akinek abszolút lehetősége van arra, hogy szabad lehessen, felváltja az egyéniségek hasznossága, melyek az egyetemesnek tartott érdekek rendszerébe is beleillenek – kitartunk ezen aspektus mellett a „normativitás” vagy ideológia kritikája szerint; – másodsorban újra megjelenik a prekantiánus igazság-felfogás, melyben a morális, törvényes transzcendens és hatalmi elemek szintén utalások a platóni dialógusok és Arisztotelész Etika és Politika műveinek megszövegezési módjaira.

Az egyén vagy a névtelen

Az olasz jogfilozófus, Norberto Bobbio egyike azoknak, akiket a legtöbbször említenek a demokráciának, mint jogok rendszerének problematikájában. Szerinte van kimutatható fejlődés a történelmi tárgyú cselekvésben elismert egyéni jogoktól a demokrácia kormányzási rendszeréig. Ha a politikai akarat közvetlen módon megnyilvánuló cselekvésében, a közvetlen demokrácia különböző formáin és módozatain keresztül az egyén akarata megnyilvánul is, s az egyén nem névtelen, a közvetett demokrácia formáiban és módozataiban névtelenné válik. Egy olyan egyén, aki politikai választásait a legempirikusabb módon fenntartja, egyszerű állampolgárrá lesz. De lehetséges, hogy ezeket a tulajdonságokat nem lehet helyettesíteni. A jellegzetes egyetemességeket helyettesíti más érdekek tömege az egyenlőség elvének alapján: egy lakos, egy szavazat.⁸ Vagy mégsem így van, mert – mindazok alapján, amiket fenntart az olasz szerző, s amik, úgy hisszük nem térnek el az olasz köztársaság tapasztalatáról – létezik egy felállított hierarchia, mely szerint a polgároknak is vannak jogaik, ők határozzák meg a polgári tevékenységet, de számukra sincs elismerve az a jog, hogy maguk közül választhassanak tetszésük szerint. (Ezt a jogukat a francia girondisták vették el véglegesen, mert teljesen ellene voltak annak, hogy a politikai kérdéseket az utcán döntsék el.) A szuverenitás problémáját helyettesíti a hegemónia problémája, de a hegemóniára való alkalmasságba belekerül az aktuális teoretizálásnak megfelelően – az egyén, a csoport és a társadalom, mint egész – de névtelen; az állam, mint a hatalom képviselője (az ő minimális, optimális és maximális formáiban), valamint a Törvény. Norberto Bobbio rendszerező tételében: a dilemma az emberek kormányzása vagy a törvények kormányzása.⁹

De kinek a törvénye és milyen természetű törvénye? Úgy tűnik, ez retorikai kérdés, de rögtön hatékonnyá vélik, ha egy íratlan, de létező törvényt tárgyalunk, a Westminster-modellt. Ennek a törvénynek minden alapelve egyetlen alapból ered, s arra vezethető vissza: a többségi kormányzás elvéről van szó. Így a demokrácia – a legáltalánosabb elfogadott használatban – a nép által és érdekében történő kormányzást jelent, viszont minden demokráciában a polgárok nem közvetlen módon gyakorolják a hatalmat, hanem választott képviselőiken keresztül. Felvetődik a következő probléma: mely csoport érdekeit kell figyelembe venni abban az esetben, ha a civil csoportok között nézeteltérések keletkeznek és az igények különböznek?

Erre a kérdésre két választ adható: vagy azt mondjuk, hogy a kormány a többséget kell képviselje – és ebben az esetben a Westminster-modellhez jutunk –, vagy a kormány a lehetséges többség érdekeit kell képviselje – így a megegyezésen alapuló demokrácia elvéhez jutunk. Lijphart összehasonlító elemzésének megfelelően (ő huszonegy államra hivatkozik) a napjainkban fejlődő demokráciák nehézségek nélkül besorolhatók a két fent említett kategóriába, az egyetlen módszertani nehézséget az Egyesült Államok okozza, ahol a többségi kormányzási elvet kiegészíti a megegyezéses.

A többségi modellnek megfelelő intézmények Nagy-Britanniában:

1. A brit kormány a legnagyobb hatalommal bíró szerv az országban – szokás szerint csak azon párt tagjaiból alakul meg, amely a Képviselőházban többséget szerzett. Koalíciós kormány csak rendkívüli körülmények között alakulhat, mint például a háború idején, vagy ha a pártok közül egyik sem szerez többséget a képviselőházban.

2. Nagy-Britanniában parlamenti kormányzás működik, azaz a kormány a parlamentnek van alárendelve, melynek bizalmatlansági szavazata feloszlathatja a kormányt. (Eltérően az amerikai elnöki rendszertől, ahol az elnököt nem hívhatja vissza a törvényhozó testület, kivéve ha megsérti a törvényt.)

(Megjegyzendő, hogy Walter Bagehot klasszikus munkájának – A brit alkotmány (1867) – megfelelően a britek hatékony kormányzásának kulcsa a végrehajtó és a törvényhozó hatalom kiváló összekapcsolásában áll.)

Ezek a kritikus nézőpontok nem igazolják teljes mértékben a hatalom szétválasztásának tételét egy államban, mely tételt a jelenkori politikai elitek mindig is nagy garral ismételgetnek.

Ahhoz, hogy a jelenkori Westminster-modellt egy konzervatívabbal vessük egybe, felhasználjuk Lord Brougham elgondolásait, aki Az angol Alkotmány című klasszikus művében tételekbe foglalja az angol alkotmány alapelveit és rendszerét.¹⁰

3. Noha az angol parlament kétkamarás, a törvényhozó hatalom szinte teljes és abszolút mértékben az Alsóháznak (Képviselők Háza) van alárendelve. A Felsőháznak (Lordok Háza) csak a törvénytervezetek késleltetéséhez van joga, általában maximum egy évig, a költségvetésre vonatkozó törvényhozói kezdeményezések viszont csak egy hónapig késleltethetők. Tehát az Alsóház uralja a brit parlamentet, úgyhogy a kétkamarás rendszer nagyon aszimmetrikusnak tekinthető. Ez a köztudatban úgy nyilvánul meg, hogy a Parlamentről beszélve az Alsóházra gondolunk.

4. A XVII. századtól kezdődően az angol politikai életet hagyományos módon két politikai csoport közti küzdelem uralja: a XVII–XVIII. század között a királypártiak és puritánok, ezután a whigek és toryk, a XIX. században a liberálisok és a konzervatívok, végül 1920-tól a munkáspártiak és a konzervatívok harcolnak a helyekért. E kettőn kívül mások is léteznek, de bár számosak, nem érnek el számottevő többséget a kormányban, hisz gyakorlatilag nincsenek képviselve a Parlamentben. Levonhatjuk a következtetést: Nagy-Britanniában kétpárti rendszer van.

5. A két párt politikai programja elsősorban gazdasági és szociálpolitikai kérdésekben különbözik, merthogy a brit társadalom mindenekelőtt gazdasági szociális szempontból osztályozódik. Természetesen másfajta nézetkülönbségek is léteznek, mint például a skót nacionalizmus, vagy az észak-írországi katolikus-protestáns ellentét, de a gazdasági-szociális tér a politikaival szemben kiemelt helyet foglal el. Következésképpen a kétpárti angol rendszer egydimenziós.

6. Az Alsóház 650 képviselőjét körzetileg választják egy mandátumig. Az a jelölt nyer, akinek sikerül a szavazatok többségét megszereznie, vagy az, aki a legtöbb szavazatot kapta. A többiek szavazata elvész, minthogy a választás eredménye nincs nyilvántartva országos szinten, s a mandátumok sincsenek újra elosztva az összesített eredmények alapján. A Westminster-modell képviseleti rendszerének jellemzője az aránytalanság, ez azt jelenti, hogy a vezető politikai erőnek abszolút hatalma van politikai akaratának kivitelezésére.

7. Nagy-Britanniában a kormányzó hatalom magas fokon egyesített és központosított. Ennek függvényébe, bár a helyi szervek egy sor fontos funkciót töltenek be, mégis jogi és pénzügyi szempontból a kormánytól függnek. Következésképpen nincs olyan meghatározott módon működő terület az országban, amelyre nem vetítődik le a kormány ereje.

8. Mivel Nagy-Britannia nem rendelkezik egy írott alkotmánnyal, és a bírói testületeknek nincs joguk ellenőrizni vagy felülvizsgálni a kormány által már elfogadott törvényeket, a brit Parlament hatalma elvileg korlátlanná vélik. Vannak persze olyan elsőrendű fontossággal bíró törvények, melyekhez a parlament is alkalmazkodik, de ezek bármikor megváltoztathatók, vagy hatályon kívül helyezhetők. A parlament szuverenitása a legfontosabb elem a Westminster-modellben.¹¹

A demokratikus kormányzás e modellértékű intézményét jellemezve, meg kell jegyeznünk, hogy végső fokon a népszavazás összeegyeztethetetlen a Westminster-modellel. Mert ha az állampolgároknak lehetőségük lenne a parlamenti döntéseket befolyásolni, akkor ez a parlamenti szuverenitás korlátozását jelentené. Ha elfogadjuk azt az elvet, hogy a nép által és a nép érdekében történő kormányzás többségi kormányzást jelent, és ha a többség a többségi párt által van képviselve a képviselőházban és az ezáltal kijelölt kormányban, akkor az állampolgároknak csak a következő választásokon és új kormányzati többség megszavazásával van lehetőségük a kormány politikájának befolyásolására. Ennek ellenére Nagy-Britanniában 1975-ben volt egy népszavazás, amikor a kormány kikérte az állampolgárok véleményét az Európai Gazdasági Közösségben (Közös Piac) maradás támogatásáról.

A fentebb vázolt elveket nem kodifikálták ugyan, de ezek az elvek tartják fent a demokratikus kormányzás központi intézményét, amelyből gyakorlatilag az összes törvény ered. Tehát egy olyan abszolút és fellebbezhetetlen törvényességről van szó, amely igazolja a brit állampolgár mind a törvényekbe, mind az állami intézményekbe vetett vak bizalmát.

A liberális demokrácia meghatározása: a törvények kormányzása

A liberális demokrácia lényegi összetevőinek meghatározásakor a szabadelvű gondolkodók érdeklődésének egyik célja az volt, hogy kimutassák a törvények jelenlétének nyilvánvalóságát a társadalom minden szintjén. Metodológiailag is igen fontosnak tartjuk Fr. Hayek eljárását, aki arra figyelmeztetett, hogy a működőképes igazságosság megítélésében legalábbis három típusú elképzelés megítélésmódjait kell összevetni. Tekintettel kell lenni arra, hogy mindhárom – tipológiailag alapvető – szemléletmód tetszetős megoldásokat javasol. A formális igazságosság, a materiális (osztó) igazságosság és a szocialista utópiák kollektivista dogmái által sugallt megoldásmódokról van szó.

Pondereálni kell, kiegyensúlyozni a különböző tényezőket. (Az aztán csak egy narratológiai furcsaságnak tűnhetik, hogy van egy olyan ágense a társadalomnak, amely egy egyetemes ész nevében képes ezt átgondolni. S amennyiben át tudja gondolni, miért ne tudná megtenni. Mindenesetre ez a racionalistaliberalizmus szempontjából egy rendkívül fontos gondolatmenet.) „Ahhoz, hogy különböző emberek esetében ugyanarra az eredményre jussunk, szükségszerűen különbözőképpen kell bánnunk velük. Azzal ugyanis, hogy különböző emberek esetében ugyanarra az eredményre jussunk, szükségszerűen különbözőképpen kell bánnunk velük. Azzal ugyanis, hogy különböző embereknek ugyanazokat az objektív lehetőségeket nyújtjuk, még nem kínálunk nekik ugyanolyan szubjektív esélyeket. (Itt kell megjegyeznem, hogy ez a szinte feloldhatatlan dilemmája a manapság oly divatos esélyegyenlőség-teóriáknak, amelyek általában liberális eredetűnek tartják magukat. Csakhogy az esélyegyenlőség biztosításában adódik a teória minimuma és a gyakorlat maximuma. E.P.) Nem lehet tagadni, hogy a Törvény Uralma gazdasági egyenlőtlenséghez vezet – az egyetlen, amit ezzel kapcsolatban állíthatunk, hogy mindez nem bizonyos embereket bizonyos módon befolyásolni kívánó terv eredménye. Igen jelentős és jellemző az, hogy a szocialisták (és a nácik) mindig is tiltakoztak a (pusztán) formális igazságosság ellen, hogy mindig is elutasították az olyan törvényt, amely nem törődik a konkrét emberek boldogulásával, hogy mindenkor a »jog társadalmasításáért« léptek fel s támadták a bírói függetlenséget, ugyanakkor pedig támogatták a Törvény Uralmának aláásására irányuló valamennyi mozgalmat, mint amilyen a Freirechtsschule is volt”.¹²

Hayek elsősorban a törvényeknek az ésszerűséghez és a társadalomban felállított szabadságszintek biztosításához való hozzájárulására hívja fel a figyelmet, az egyén szabad mozgásának megfelelően. Sőt, azt állítja, hogy – ad absurdum – nem annyira a törvények tartalma a fontos, hanem inkább jelenlétük a társadalomban, a törvényes eljárások jelenlétének, hasznosságának megszokása. A törvény tehát hitelesíti a hatóerők eljárásait s ha mnind azonos módon járunk el, képesek leszünk előre látnmi, megelőzni a másik eljárását, így számításaink szerint nmozoghatunk szabadon, megfontoltan.

Tovább haladva Hayek kiemeli azt a tényt, hogy a törvények uralma egy, a liberális intézmények által jól ismert dogma, ennek következtében a törvények uralmának fejlődése a szabadelvű korszakok megfontolt tevékenységének köszönhető. E korszakok sajátossága, hogy nemcsak győzött a szabadság, hanem legális formát is öltött. Kant közismert megállapítása, vagy Voltaire hasonló megfogalmazása szerint az ember akkor szabad, ha nem egyes személyeknek, hanem csak a törvényeknek veti alá magát.

Olyan helyzettel is szembesülhetünk, legyen bár a törvény jelen a társadalomban, amikor az abszolút hatalom egy személyre, vagy egy csoportra van ráruházva. El kell fogadjuk, hogy a diktatúra törvényes keretek között is létrejöhet. (Klasszikus példa Hitler beiktatása Hindenburg által.) Ebben az esetben meg kell vizsgálni a törvények tartalmát, mert ha a törvény szabad kezet ad egy embercsoportnak, annak tevékenysége kikerülhetetlen módon legálissá válik. Mik a lehetőségek egy ilyen fejlemény megelőzésére? Hayek két dolgot észrevételez: először különbséget tesz két törvénytípus között azon törvények javára, melyek általános társadalmi szabályok következményei és amelyek tartalmukban a többségi hatalom egyes személyekre vagy korlátolt számú csoportra történő átruházását tiltják meg. Másodsorban Hayek a mellett kardoskodiik, hogy az a gyakorlat, mely értelmében a Parlament egyre több összetevőt enged át más intézményeknek vagy hatalom-központoknak – melyek szabályozó szerephez jutnak s ezáltal a törvényesség elvén működnek –, kikerülhetetlenül a törvényesség hatalmának, a törvények kormányzásának szétrombolásához vezet.

Melyek a törvények liberális értékei?

Ahhoz, hogy választ adjon erre a kérdésre, Norberto Bobbio megkülönbözteti a törvény alatti és a törvény szerinti kormányzást¹³, bár mindkét esetben jelen van a törvény. Az első esetben az Alkotmány szentesíti, hogy minden törvényt az alkotmányos elvekből kell levezetni, ezek közül három meghatározó: a nemzeti szuverenitás, a többség intézményes kifejezése (mely az államvezetés kérdésére felel) és a függetlenség elidegenítésének megtiltása. Az alkotmányos törvények általános szabályok is lesznek, az egyedüliek, melyek képesek biztosítani az egyén törvény előtti egyenlőségét, biztonságát és szabadságát. Az egyenlőség kérdésénél Bobbio hangsúlyozza, hogy az egyén nem mint egyed, hanem mint egy csoport tagja van jelen, s ami még fontosabb, ez a csoport mint a diszkriminációs jelenségek és lehetőségek felkutatója és eltávolítója van meghatározva.

A személyes biztonság előírása jelenti a törvény nyújtotta garanciát bármely cselekedet végtelen módon való megismételhetőségére, ha ez a törvényes volt és lezajlásának körülményei nem változtak. Elérkeztünk megint az eljárások előreláthatóságához és kiszámíthatóságához.

Ami az egyéni szabadság törvény általi biztosítását jelenti, itt – amint a Hayek felfogására utaló Bobbio munkájából kitűnik –nehéz helyzetben vagyunk. Be kellene vezetnünk a törvénykezésbe egy egész sor törvényt, vagy elvet, amelyek lehetővé tennék az egyén számára a döntést abban az esetben, ha tetteit, eljárásait egy másik egyén eljárásai érintik vagy sértik. A negatív igazság elve a végső következtetésig vihető, de sehova sem jutunk, csak egy újabb sor elv és törvény bevezetéséhez.

Végül Bobbio visszatér a probléma szabadelvű megfogalmazásához: az emberek kormányzása, vagy a törvények kormányzása – a kettő közt nem létezik diszjunktív kapcsolat. A válságos társadalmi jelenségek mindig az emberek, vagy egy diktátor kormányzásához vezetnek. Machiavellinek kéne lenni, hogy ez ne így történjen, de azért vannak olyan gyakorlati ésszerűségek, amelyek lehetetlenné teszik a demokratikus kormányzást válság idején, mint például a demokrácia nehézkes intézményei. A diktátor, érvel Bobbio, eredetileg a régiek által válság idejére választott vezető volt.

A szakirodalomban híressé vált munkájában John Rawls kitart amellett, hogy a törvények nem magukban biztosítják a szabadságot és egyenlőséget a társadalomban, ez inkább az igazság eszméjének köszönhető. A két elv így hangzik: „Bármely személynek a legelterjedtebb alapvető szabadsághoz van joga, mely összeegyeztethető mások hasonló szabadságával. A társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségeket úgy kellene megoldani, hogy:

a) kielégítsék azokat a racionális követelményeket, melyek mindenki érdekeit szolgálják;

b) olyan helyzetekhez vagy intézményekhez legyenek hozzárendelve, melyek minden állampolgár számára nyitottak.¹⁴

Egyetlen liberális érvelésben sem abszolút az egyenlőség elve, mert a liberálisok a természeti létből indulnak ki, mely az egyenlőtlenség állapota, s a liberális egyenlőségre törekvés egy sor elv és eljárás bevezetését jelenti az egyenlőség elérése érdekében. A létező egyenlőtlenségek igazolhatósága az egyenlő esélyek maximális biztosításán alapul. El kell ismernünk, hogy éppen a létező egyenlőtlenségeknek köszönhetően mindig lesz az embereknek egy csoportja, akik számára könnyebben hozzáférhető a cselekvési szabadság, egyes jogok. A viszonylagos egyenlőtlenségen alapuló együttélés cak abban az esetben lehetséges, ha elfogadjuk a fair play néhány alapszabályát, valamint a kölcsönös tolerancia morális alapelvét. (Ne feledjük, hogy a fejlődő demokráciákról van szó, a jóléti államokról, amelyekben – ahogy Rawls magyarázza – nem tevődik fel a szabadságnak egy tál lencsére való elcserélése.) Az állami ésszerűségnek nincs semmilyen joga egy vallásos, erkölcsi, filozófiai rendszer bírálatához, mint ahogy a természettudományok sem értékelik a természeti törvények tartalmát. A rawlsi liberális axióma tehát így hangzik: „A szabadság korlátozása csak akkor igazolható, ha ez a korlátozás szükséges a szabadság megőrzéséhez, vagy a szabadságot fenyegető veszélyek elhárításakor – mely még rosszabb.”¹⁵

Végeredményben az Igazság elmélete és a Törvények Kormányzása Hayek eszmerendszerében hasonló előírásokat tartalmaz: a szabályozás és pártatlanság előírásait, melyek a bírói intézmények függetlenségének alapjai. Ez kizárja, hogy a törvényt a politikai ellenséggel szemben használjuk. „A kényszerítő hatalom beavatkozása racionálisan csak akkor igazolható, ha kevesebb hátrány származik a szabadság elhagyásából, mint ami az instabilitásból származna.” A legveszélyesebb Rawls szerint a tökéletességre törekvés, mely alapján egyeseknek egy sor kedvezményt biztosítanak, míg másoknak semmit.

Nem zárhatjuk ki néhány igazságtalan törvény létezését sem, amelyek természetszerűleg mindig a kisebbség számára igazságtalanok. Ezen esetekben a kisebbségnek jogában áll, hogy ezeket a törvényeket ne ismerje el, s éljen a polgári engedetlenség jogával.

Érvelése végén az angol szerző két fontos problémára hívja fel a figyelmet: először is a többségi uralom elvének elismerése nem jelenti az egyéni bírálat alárendelését a közvéleménynek. Másodszor: az igazságtalan törvényt meg lehet változtatni igazságos és összehangolt cselekvéssel, melyet kisebbség morális és racionális érvei támasztanak alá. (Sok kritikus a rawlsi gondolkodás ezen aspektusait nem tartja valóságosaknak, kivitelezhetőknek. Ez ismét a liberalizmus immanens racionalizmusával függ össze. Ma inkább azt tartjuk, hogy a társadalom mentalitása – szokások, vélemények, beidegződések – „erősebb” valóság mint az ész valósága.)

Befejezésül néhány utalás a törvények és törvényhozó szerepére, ahogy mi látjuk a közép-keleteurópai térség demokrácia felé haladó országainak tapasztalatából. Elsősorban nem az alkotmányok határozták meg az elfogadott törvények liberális-demokratikus karakterét, hanem a politikai akarat és a politikai pártok erőinek alakulása. Egyes országokban megmaradt a régi alkotmány, másokban újakat vettek át, de például a tulajdon kérdésének megoldásánál nem az alkotmányos előírásokat vették figyelembe, hanme a valóságos helyzetet, amelyre a különböző politikai erők és társadalmi csoportok nyomást gyakoroltak. A következmények hosszú távon is súlyosak: az esetek többségében eljutottak a tulajdon formális szabályozásához, de távolról sem oldották meg a tulajdonhoz kapcsolódó összes probléma rendezését: a rendelkezés jogát, a használat jogát stb. Egyes területeken még néhány tulajdontípus kialakítását is leállították.

Az állam szerepe

A nyolcvanas évek amerikai neoliberalizmusa túlzás nélkül fordulópontot jelentett a teoretikus gondolkodásban, mivel egy egész sor olyan feltételezést fogalmazott meg az állam karakterét illetően, melyek soha nem képezték a társalgás tárgyát. Először is az államot többé nem tekintik egy monolitikus és egységes intézménynek, amely a társadalmi élet minden terén jellegzetesen és oszthatatlanul megnyilvánul. Egy újabb fejlődés eredményeként az állan szerepe redukálódik és feldarabolódik, ennek köszönhetően a civil társadalom szervezkedő és döntéshozó tényezővé válik. Az állam saját maga érdekelt abban, hogy minél több illetékességet ruházzon át a civil társadalomra, így helyezve a döntéshozó hatalmat minél közelebb a társadalmi csoportokhoz, egyénekhez, ezzel megnöveli és hatékonyabbá teszi az eljárások, cselekvések szabadsági fokait, így olyan összegeket tud megtakarítani az adófizetőktől, amiket majd a termelőszférába fektet. Egy új funkciókkal bíró készletről van szó.

Mielőtt belekezdenénk a minimális állam elméletének szisztematikus tárgyalásába, vegyük szemügyre a nyolcvanas évek neoliberális irányultságának alapelveit, mely főként a „The Public Interest” című folyóirat nyomán körvonalazódtak. Az amerikai gondolkodók a 70-es évek tapasztalatából indultak ki, abból, hogy a demokrácia problémái a globális újraelosztás eljárásaiban nem megoldhatók. Ilyen lényeges gond a szegénység, melyet egyenlő szinten kell kezelni, akár az afrikai kontinens, akár az Egyesült Államok szegényeiről van szó. A jóléti programok nem voltak képesek a kialakult helyzetet enyhíteni, megoldani, a szegénység nem gyógyítható az újraelosztás technikájával, így vissza kell térni a liberalizmus alapelveihez, hogy el lehessen indítani a gazdasági, társadalmi, politikai fogaskereket. Nem merülünk el a klasszikus elvek részleteiben, csupán azokat emeljük ki, amelyek új hangsúlyt képviselnek. Ami a törvények alapját illeti, ez egyrészt arra épül, hogy az egyén nem rendelkezhet szabadon, magáról, másrészt a morális kötelezettségre, mely felel azért, hogy mindenki, akár egyén, akár csoport, egyenlő mértékben dönthessen. Be fog bizonyosodni, hogy ez az elv nem követhető az állami bürokráciában, ahol épp a felelősség áthelyezése a működés elve. Az államhatalom csökkentése tehát nem gyakorlati, hanem elvi kérdés.

Hayek elgondolása alapján az állam jelenlétének keretei egyszerűsíthetők az egyén előrelátásáig és számítási lehetőségéig. Az állam, mint egy természetes feltételekkel rendelkező rendszer jelenik meg, de nem követheti az egyénnek teremtett feltételek összességét. A legjobb esetben egy funkcionális szimmetriáról van szó.

Robert Nozick diskurzusa az államról erkölcsrendi meggondolásokat foglal magába, hogy később olyan ismert nézőpontokhoz folyamodjon, amelyek ma már ritkán fordulnak elő az államról szóló diskurzusokban.¹⁶

A szerző azzal a gondolattal indít, hogy a mindenütt jelenlévő állam olyan célokat is megfogalmaz – a gazdaságitól a szellemiig –, amelyek miatt az egyén szabadságáról nagyon szűk értelemben beszélhetünk. Kétségkívül az állam jelenléte a félelemben és a tilalomban, a temészetes fejlődés sajátos jelenségeiben valósul meg. (Mikor ezeket a jelenségeket, mint az emberi ontológia összetevőit tárgyalja, Nozick visszatér egy, Spinoza és Hobbes közötti vitára. Spinoza azt állította, hogy az állam lényege az emberek félelemtől való megszabadításában áll, míg Hobbes azt hangoztatta – volna –, hogy az állam a félelem által van. Viszont mindketten az állam újraelosztó technikáira hivatkoznak, melyek kikerülhetetlen módon kiemelhetetlen és ellenőrizhetetlen egyenlőtlenségeket szülnek. Meg kell vallanom, hogy filozófiatörténészként nem mindig sikerült az eredeti szövegekben pontosítanom a Nozick érvelésmódjának alapjául szolgáló tételeket. Azok a szövegek a történeti kontextusban gyakran nem szolgáltatják ilyen pregnenciával az érveket.)

A civil társadalom tapasztalatából kiindulva, amelyben bizonyos állami funkciók, hivatalok egyes állampolgári csoportok által vannak kisajátítva (például őrség és védelem biztosítása kisebb közösségekben), Nozick fenntartja, hogy kikerülhetetlen módon az állam szervei és intézményei elvesztik monopolhelyzetüket. Így versenyhelyzetbe kerülnek, ami az egyén érdekeit szolgálja. A törvények is elvesztik egyetemes és állandó érvényüket, mivel általános terminusaiknak kszönhetően nem tudják lefedni a társadalmi jelenségek változatosságát. A törvények elkülönülnek, egy részük betartásuk kötelezettségére fog utalni általában, más részük (melyeket Norberto Bobbio valószínűsít) nem annyira általános szabályokat fog tartalmazni, inkább egy nagyobb csoport sajátos társadalmi gyakorlatára fog reflektálni. A minimális vagy ultraminimális állam nem azt jelenti – mint ahogy tévesen Nozicknak tulajdonították – hogy eltűnik az állam, ellenkezőleg. Minimális állami funkcióról és illetékességről van szó, mely egyetemesen elfogadott az állampolgárok által, valamint egy kötelezettségről, éspedig, hogy minden állampolgár köteles az állami hatóságokhoz folyamodni. Az állam nem egy abszolút jelenlét, inkább egy lehetséges közvetítő.

Érdekes módon a liberális és a szocialista állam elméletének konzervatív kritikája a liberális államelvekkel közös pontokat tartalmaz. A hatalom központosításának veszélyét illetően a liberálisok és a konzervatívok egy nézeten vannak: csak a tulajdon háríthatja el a hatalom központosítását. A liberálisok nem határozzák meg a tulajdon eloszlásának módját, míg a konzervatívok igen. Kell egy szükséges minimum – állítja például Wilhelm Röpke – mely nélkül nem tudunk személyi biztonságról bezsélni, s az államnak az a szerepe, hogy ezt biztosítsa.¹⁷ De több liberális szerzőre is utaló Carl Schmitt szerint a jogállam fontosabb, mint a formális igazság. Bárhogy is van, az állami jelenlét értékelésekor rá kell jönnünk, hogy a két diskurzus két különböző típusra utal, amelyek elsősorban az állam beavatkozási módjainak megnyilvánulásaival jellemezhetők. A liberális demokraták a hangsúlyt mindvégig a szabadságra fogják fektetni, míg a konzervatív demokraták az egyenlőségre, és a két felfogás összeegyeztetéséhez mindkét párt biztosan a szocialista és a szociál-demokrata elméletekhez tartozó technikákat fogja igénybe venni.

Jegyzet:

1. Jacques Barzun: The Theory of Democracy. Society. Transactions Publishers, 1989. p. 49.

2. Fr. Hayek: Út a szolgasághoz. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1991, p. 128.

3. Adam Przeworski: Democracy and the Market. Cambridge University Press, Cambridge, 1991. p. 26.

4. Ellen Comisso: Demokrácia és piac. BUKSZ, 1992. III. 333.

5. Adam Przeworski: Some Problems int he Study of the Transition to Democracy. In: Guillermo O Donnell – Philippe Schmitter – Laurence Whitehead (eds.): Transitions from Autoritarian Rule: Comparative Perspectives. John Hopkins University Press, Baltimore, 1986. p. 141.

6. Varga Csaba: Az intézmények mint rendszerek. Valóság, 1992. 6. p. 2.

7. Richard Rorty: Posztmodern burzsoá liberalizmus. Hiány, 1992. 4.

8. Norberto Bobbio: Due secoli di democrazia. Università di Perugia, Dipartimento di Scienze Storiche, 1986–87. p. 15.

9. Norberto Bobbio: Il futuro della democrazia. Einaudi, Torino, 1991. p. 169.

10. Lord Henry Brougham: The British Constitution. London, Griffin, Bohm and Company, 1861.

11. Orosz István: A Westminster-modell. BBC Editions, 1990. p. 14.

12. Friedrich A. Hayek: i. m. p. 116. A konkrét emberek boldogulásával kapcsolatos Hayek igen fontos polemikus lábjegyzete: „Ennélfogva nem jár el teljesen helytelenül a nemzetiszocializmus jogtudósa, Carl Schmitt, amikor a liberális Rechtsstaattal (vagyis a Törvény Uralmával) a gerechte Staat (az igazságos állam) nemzetiszocialista eszményét állítja szembe – csakhogy a formális igazságossággal szembeállított igazságosság szükségképpen vonja maga után a személyek közötti diszkriminációt.”

13. Norberto Bobbio: Il futuro della democrazia. P. 175.

14. John Rawls: A Theory of Justice. Harvard University Press, 1971. p. 11.

15. I. m. p. 32.

16. Robert Nozick: Anarchy, State and Utopia. Basil Blackwell, Oxford, 1990, p. 65.

17. Wilhelm Röpke: Die Gesellschaftskrisis der Gegenwart. Niemeyer, Tübingen, 1942. p. 143.