Következtetések

A filozófiai szabadság és a liberalizmus összetevő elemei közötti rendszer-kapcsolatokat lehetne modellálni. (Amint láttuk, voltaképpen igen kis számú fogalomról van szó, amelynek jelentése persze folyamatosan változik.) Lehetséges lenne, de nem tanácsos. Ugyanis ez azt a benyomást kelthetné, hogy amennyiben a szabadság-összefüggések formalizálhatóak úgy valami lezárt, befejezett dologról van szó. Távol álljon tőlünk egy ilyen következtetés, elemzéseinkben éppen erről nem volt szó. A szabadság elemeinek vagy összetevőinek rendszerkapcsolatairól szólnak a nagy filozófiai és elméleti diskurzusok, vagy posztmodern szóhasználattal, narratívák. Ezek között összefoglalásunk a következőket említette meg:

– Az állampolgári és politikai szabadság fogalmának megalapozása a városállam törvényeivel szigorú összhangban. Platón és Arisztotelész a polisz polgárának a részvétel szabadságát biztosítják. Ha beszélhetünk részvételi demokráciáról, akkor beszélhetünk a résztvevő egyén (korlátolt) szabadságáról is. Az antikvitás e két nagy gondolkodója ugyanakkor egy sajátos módszertani individualizmust is képvisel, ezáltal megteremti – az autonómia-konceptus mellett – a szabadság filozófiáját is, amelyben az egyén, csoport és állam viszonyát az államelmélet és az etika középpontjába helyezi. Kitértünk Periklész jóval praktikusabb nézeteire, valamint megemlítettük a Nagy Generáció által képviselt másik hagyományt is,amelyik a szabadságeszmét a tiszta individualitással kapcsolta össze(Lükofón, Alküdamász és a szofisták). A döntés autonómiája, a döntés énlegesség, az önmeghatározás képzetei és gondolatai ezenkívül a görögművészetekben (drámában) is megjelennek, összefoglalva általános tendenciáit: az egyéni lét.

Megjelenik az a fontos összefüggés, amelynek értelmében az emberi szabadság az egzisztenciáról mond valamit, innen tehát szerves lét-karaktere.

– A szabadság keresztény felfogása egy Istentől kapott „kezdeti” szabadságra alapozódik. E szabadság mellett érvelve, a keresztény szerzők – az ókeresztény egyházatyáktól (Jusztiniánusz, Órigenész, Alexandriai Szent Kelemen, Római Szent Kelemen) a patrisztikán át a skolasztika nagy teológus-filozófusaiig – elsősorban a Szentírásnak az emberi szabadságra utaló helyeiből indulnak ki. Az Istenben való szabadság az embernek az a lehetősége, hogy saját lényegét megnyilvánítsa. Ez a lényegiség arra is alapozódik, hogy a lélek (tágabb értelemben: az ember szellemisége) ennek a szabadságnak a központja. Az igazság keresése irántielkötelezettség – a keresztény ember életének racionális középpontja (az egzisztenciális lévén a hit és a szeretet) – megalapozza autonómiáját. Kiemeltük a felelősség szerepét – ebben a fogalomban találkozik össze a keresztény gondolkodás az egyéni szabadsággal, azért, hogy az egyént teljes morális kontroll alá helyezze, valamint, hogy a társadalomban az állampolgári kötelékek mellett másfajta összetartozást is létrehozzon. Jeleztük, hogy a hit szabadsága olyan kérdés, amely napjainkban is folyamatos állásfoglalásokra készteti az Egyházat, amely így állandóan szembe kell nézzen a személyes autonómia helyzetével és változásaival. Hangsúlyoztuk, hogy a görög gondolkodókkal szemben itt az ember üdvözülése olyan transzcendens tényező, amely bizonyos értelemben több mint a világi törvény és – természetesen mindig szellemi értelemben – át is lépi azt. Ez a transzcendens autonómia mintegy megelőzi a törvényt.

– Kitértünk arra is, hogy az újabb történeti kutatások fényében a fundális rendszernek igenis jelentős szerepe volt a szabadságjogok szem-pontjából, hiszen a jogok és kötelezettségek olyan egységes rendszerét hozta létre, amelyben a biztonság elsőrendű értékké vált. Az egyén biztonsága lett szabad életének az alapja. Amikor az állami organizmus erre a biztonságra helyezte a hangsúlyt, akkor közvetett módon ugyan, de a szabadságot is az államrezon központjába helyezte.

– Az autonómiaprobléma megjelenítésében hangsúlyoztuk ennek fundamentális összefüggését a morállal. Amint azt Immanuel Kant hangsúlyozta, az autonómia biztosítja a kategorikus imperatívusz lehetőségét. Hangsúlyoztuk, hogy az autonómia a személy predikátuma, így eme konceptusok között alapösszefüggéseket állapítottunk meg.

– Rendkívüli módszertani fontosságúnak bizonyult a szabadság antitézise, a kényszer is. A kényszer elemzése hozzájárul a törvény belső természetének megismeréséhez, a törvény lévén az erőszak minimumáról kialakított konszenzus, ami az állami élet, berendezkedés kulcsa. Ennek a minimumnak olyannak kell lennie, hogy ne súlyként nehezedjen az állampolgárra. A minimális állam liberális elméletei pontosan ennek a minimumnak a komfortját képviselik. Természetesen a minimális államról azt is el kell mondani – ezt gyakran félreértik –, hogy ez az állam egyáltalán nem kell hogy gyenge legyen, és mindenképpen partner-szerepre tarthat igényt akár a polgári tranzakciókban is.

– Hangsúlyoztuk azt az igen fontos szerepet, amelyet a vallási toleranciából kifejlődött társadalmi-politikai tolerancia (és persze a gondolat) játszhat a társadalom életében. A vélemények és az eszmék szabadsága (és képviselhetősége) – ami e téren automatikusan egyenlőséget is jelent – a személy méltóságának az alapja, ez az egyik legfontosabb szabadságjog, szabadság-összetevő. A szabadság tehát a vélemények és gondolatok szabadságára alapozott szabad cselekvés lehetősége, amelyben az emberek összetéveszthetetlen személyes karakterüket elnyerik. Jellemeztük azt a folyamatot, amelyben – egy sajátos történelmi absztrakció által – az individualitás elvét a közösségekre is alkalmazni lehet.

– Kiemeltük a spinozai gondolatok alapvető fontosságát. Őnála a szabad ember az, aki kiváltképpen és csakis veleszületett intellektusának parancsai szerint él. Ez az intellektus természetesen sokoldalú, Istenmegismerését és szeretetét is lehetővé teszi. A spinozai ember azonban nem absztrakt lény, hanem conatus. E jellegéből, minőségéből származik elsődleges és örökletes természetjoga. A szükségletkielégítés kereteinek gyakorlati megteremtése (a szervezett társadalom) a természetjogról a polgári jogra való átmenetet jelenti. A spinozai racionalitás azt is jelenti, hogy el kell ismernünk azt, ami közös. A racionalitásnak van egy ilyen közösségi értelme. A szociális elmélet alapjává tenni a természeti jogot alapvető fontosságú a szabadság számára, amely így egy sor velünk született jogként fog végül megjelenni. Természetesen ezek a jogok folyamatos fejlődésben vannak, hogy aztán az ember jogairól szóló nagy nyilatkozatokban törvényesítsék őket. De Spinoza hangsúlyozza, hogy a szabad ember a valóság, a szabadság eme ismeretelméleti összetevőjének is ismerője – az ember, mint aki egy konkrét szociális-történelmi helyzetbe van belevetve – ez lényének vitathatatlan jellemzője. Az ismeretelméleti összetevő Kant felfogásában is központi szerephez jut. A törvényről szólóelméletének középpontjába az állam és egyén viszonyát állítva Hobbes egy másik magyarázatot ad, úgy jellemzi őket, mint az állam egy eszközét, hogy a közbékét biztosítsa: a maximális hatalom egy abszolút államban összpontosul, mely az állampolgároknak csak a minimumot biztosítja. A Hobbes analíziséből származó következtetések rendkívüli fontosságúak a szabadság elmélete számára, minden esetben a velünk született jogokból kell kiindulni, hogy azután kijelentsük, mit nem vehetünk el belőlük a polgári társadalomba való átmenetkor. Az állam liberális eszméje érvényesít egy korlátozó elvet is: az államhatalom mindig egy abszolút növekedésre törekszik, és alkotmányos törvényekre van szükség, melyek gátolják ezt a törekvést, úgyhogy:

– Montesquieu elmélete az államhatalmi ágak elválasztásáról szükségszerű, a végrehajtó szerv fölötti ellenőrzést többféle lehetőség és eszköz biztosítja, így a lényeg egyszerű. Így az állam már nem egy hatalomból áll: a parlament (törvényhozó szerv); a kormány (végrehajtó szerv) és a magisztrátus (bírói szerv) az alapösszetevői. A szabadság-elméletek azonban nem csupán elméletek, mindig is igen gyakorlati kérdések voltak, a szabadságról szóló megfontolások mindig is szembenéztek az alkalmazhatósággal. Montesquieu elmélete modellértékű volt. Gyakorlatban alkalmazták az Egyesült Államokban, ahol az államalapítás alapjául szolgált. A maguk során a Honatyák, Benjamin Franklin és Thomas Paine eszméi hatottak a francia forradalomra, hisz – szélsőséges esetekben – a szabadság egy szimbolikus eszmévé válik, mely felhívja a figyelmet a saját hiányára és gyakorlatilag befolyásolja egzisztenciális visszavételét.

Tehát a szabadság egyben normaintézmény is, melynek normái történelmi fejlődésük folyamán mindig újrafogalmazódtak. Idővel – a liberálisok legújabb elméletében – a szabadságfokok által a szabadság mintegy mérhetővé vált, persze csak a demokratikus társadalom intézményi feltételei között.

– Szabadságfilozófiai szempontból kiemelkedő fontosságú a klasszikus német filozófia. Olvasmányainkra alapozva gyakran utalunk Kant, Fichte, Schelling és Hegel gondolataira, hangsúlyozva az eszmét, melynek köszönhetően a szabadság a filozófiai érdeklődés középpontjába kerül. A kanti filozófia a szabadság tekintetében szkeptikusabb, elegendő számára, hogy az embert meghatározza a szabadsághoz való viszonyában. A kanti modell érdekes módszertani paradoxonra épül: a szabadság, mint transzcendentális idea önmagában nem megismerhető, mert végső alap, amely az autonómia és a törvény megalapozására szolgál, ezért nem is érvelhetünk szükségszerűsége mellett. Bizonyos meghatározottságaiban, az erkölcsben és a jogban találkozunk a szabadság-fenoménekkel. Hegel ezzel szemben optimista: akár az abszolút meghatározottság, a szabadság is mindenen túli. A schellingi elmélet a középpont felé haladó kreatúra önteremtésének a logikáját írja le. Ez a logika az ember mint teremtmény természetét veszi kiindulópontnak, s a bizonyítás – a klasszikus német filozófia teljes fegyvertárának a felhasználásával – kiemeli a szabadság aktív jellegét, vagyis az ember alkotási képességét, így a szabad cselekvés nem más, mint alkotó cselekvés. Hangsúlyoztuk, hogy Martin Heidegger kiemelkedő fontosságot tulajdonít a schellingi felfogásnak.

– Az egész könyv középpontjába John Stuart Mill szabadságfelfogását helyeztük, amely egyben az első liberális elméleti modell. Mill alapelve a többségi elv kritikájából ered, abban az értelemben, hogy a többség elvének a maradéktalan képviselete mindig a kisebbségek megszüntetéséhez és a szabadságjogok megsértéséhez vezet – hacsak nem építünk be fékeket, a modern demokráciák kisebbségeket védő, sajátos politikai és jogi intézményeit. A skót morálfilozófia hagyományainak megfelelően felsorolja azokat az elveket, amelyek a szabadság védelmében kiindulópontként szolgálhatnak. Feleleveníti és kibővíti a toleranciaeszméjét, az egyetlent, mely képes keresztezni az állam hatalmát, egy olyan hatalomét, amely mindig Leviatán, a teljes és mindenoldalú uralomra törekszik.

– Megmutattuk, miként élnek tovább a kanti elvek J. S. Mill felfogásában. Ezután hangsúlyoztuk e felfogás fontosságát kétféle értelemben is: bemutattuk saját kutatásaink alapján az elmélet más forrásait (az amerikai anarcho-libertarianizmust). Másodsorban kiemeltük e koncepció fontosságát Isaiah Berlin elmélete számára, aki egyfelől felhívta a figyelmet néhány tisztán utópisztikus gondolatra Millnél, másfelől kiemelte azokat az összetevőket, amelyek nélkül a szabadság egyetlen koherens elmélete sem létezik. Berlin ugyanakkor többször is azt hangsúlyozta, hogy aki a szabadsággal akar foglalkozni, az ne az egyenlőséggel foglalkozzék.

– A nemzeti liberalizmusok közül az olasz modellt választottuk. Ez azért is fontos, mert egybeesik a szekularizációval és modernizációval, ez az egyik európai út.

– Az utolsó fejezetet a liberális politika különleges filozófiai probematikájának, a neoliberalizmus és a neokonzervativizmus problematikájának szenteltük. Kiemelkedően fontos, hogy a politikai liberalizmust kevéssé lehet elméletileg leírni, inkább a kritikai és szervezett tevékenység jellemző rá, mely előírja a jelenkori szervezett politikai intézmények szemügyre vételét. Nagyon fontos az, hogy a jelenlegi liberalizmus nem koherens elképzelések összessége, hanem inkább értékek és hitek, valamint politikai és szociális nézetek összessége. Ugyanekkor megemlíthető, hogy ebben a felfogásban a szabadság szabad választások összessége, így értékként tételeződik és létezik. A Westminster-modell bemutatásával (Anglia Alkotmánya) a szabadság egy intézményét és egy politikai struktúrát jellemeztünk, majd az állam mai szerepével kapcsolatos néhány uralkodó eszmére tértünk ki, elsősorban John Rawls és Robert Nozick nézeteire. Az állam szerepének újragondolásáról van szó, a beavatkozás és minimalitás, valamint az alárendeltség kontextusában. A demokrácia szerepe a neokonzervatív elképzelésekben inkább a piac tevékenységének szabályozására irányul; melynek következménye a gazdasági rend lenne (tehát a rend nem előzi meg a struktúrát). A demokráciáról szóló diskurzus (mely konzervatív), a demokrácia egyik fontos alapvonását tárja fel, azt, hogy a demokrácia nem csak a tulajdon védelmét tekintve konzervatív, de a jövedelmek elosztásának módjában is. Liberális szempontból tekintve ez az elv elfogadhatatlan. A jelenkori vitákban ugyanakkor a társadalmi igazságosság problémáját is új alapokra helye-zik. Nem annyira az elvek és értékek a fontosak, hanem a Másik realitásának pontos percepciója, a Másik gazdasági, politikai és kommunikációs egzisztenciájának biztosítása. A vita mindenképpen a liberális demokrácia meghatározása felé tart, a törvény fogalmának újragondolása felé, mely törvény nem annyira fölöttünk áll, hanem tranzaktív módon inkább közöttünk él.

– Két esetben, a tolerancia, a kisebbségi jogok és az emberi jogok esetében mintegy alkalmazásszerűen mutattuk be, hogy mennyire nyitott kérdésekkel szembesülünk, mennyiben a szabadság-elképzeléseket igyekszünk valamilyen regulatív és egyben deregulációs elvrendszerként, instrumentáriumként alkalmazni.

– Végül kiemeltük a szabadság-terminus konnotatív gazdagságát a filozófia történetében és a liberalizmusban. Érvényesülnek Kant szempontjai: a szabadság mint transzcendentális elv áll a gondolkodás középpontjában, de ha a felvilágosodás örökségét nem tudjuk kellő módon átértékelni, nem lehetünk bizonyosak abban, hogy a szabadság megmarad a filozófia programatikus formájának. Más összefüggésben a szabadságontológiai: aspektusai révén létezésünket, emberi lényünket tárja fel. A szabadság fenomenológiája történelmi létezésünk megismerését biztosítja, társadalmi elhivatottságunkat értékeink, hiteink és felfogásaink megfogalmazására, melyek választásainkat befolyásolják. Az egyes elméletek és társadalmi technikák formájában a választások konkrét értékesítésként szolgál és ebben az értelemben eléggé fel nem becsülhető utópisztikus egzisztenciával rendelkezünk. Jövőbe látásunk egyetlen szerve.

– A szabadsággal foglalkozni, alkalmasságunkat a szabadság vonatkozásában megnevezni azt jelenti, hogy saját szubjektivitásunkat teljesítjük be. Felfogjuk és biztosítjuk jelenvaló-létünket.

– Ha a szabadság a létezés megnyilvánulása, és ha ezt a megnyilvánulást támogatnunk kell, azt megtehetjük egy személyes, individuálisminőség, a szabad létezés választásával: mindenki a saját belátása, véleménye és hajlamai, ízlése szerint szabad. Ez többnyire nehezebb, mint nem-szabadnak lenni.