A magyar nemzet mai körvonalai

A nemzetről szóló mai elképzelések – az 1989-es bársonyos vagy véres fordulatok valamint az ezt követő NATO- és „euro-uniós” integrációs folyamatok hatására – terminológiailag és tartalmukban is megváltoztak, más megközelítési módozatokat kérnek. A magyar nemzetfogalom erőteljesen történeti képződmény, ami alatt itt csak azt értem, hogy aki a kérdéskörhöz közelít, mind a mai napig nem kerülhet meg olyan tipologikus kérdéseket, mint a nemesi nemzet (valamint nemzettudat és nemzeti érzés), de szembe kell néznie az 1848-as nemzetfelfogással is, hiszen az ún. magyar szabadság – azaz az alkotmányos polgári¹ szabadság – mind a mai napig eleven a nemzeti jogrendben, intézményekben, szimbolikában. A történészek dolga ma viszonylag könnyebbnek tűnik, mint a más társadalomtudományi ágakban dolgozó elméleti szakembereké, akiknek szembe kell nézniük a politikusok által meghirdetett nemzetstratégiai kihívással, amely egyelőre cselekvési program, de nagymértékben befolyásolja – már ma – a nemzeti kérdés elgondolásának a módját.

Mindezekért azt a megoldást választottam, hogy – néhány indokolt esettől, megkerülhetetlen elméleti elemzésektől, szempontoktól eltekintve – kizárólag az utóbbi tíz esztendő vonatkozó magyar anyagaira hivatkoztam. Ez a szempont bizonyítja, hogy mennyire megváltoztak a kérdésfeltevés terminusai.

1. A nemzetről való gondolkodást – bármennyire is visszataszítónak tűnik ma – fél évszázadig a hivatalos állami ideológiák uralták, a maguk kontraproduktív sterilitásában. Ebből mind a mai napig igen sok „baj” származik, de amint Tabajdi Csaba egy, a Kossuth Rádió esti műsorában 2000. április 18-án elhangzott nyilatkozatában hangsúlyozta, a legnagyobb probléma „a szolidaritás hiánya a nemzet többségi, magyarországi részéről – a határon élő kisebbségek irányában”. Nyilván, a kifejezés drasztikus és árnyalásra szorul, s ezzel valószínű a nyilatkozó is tisztában van – azaz volt. Ámde rendelkezésünkre állanak azok a közvélemény-kutatások is, amelyek a magyarországi nyilatkozóknak a határon túli kisebbségek iránti negatív preferenciáiról tanúskodnak.² Ezekről a dolgokról bizony beszélni kell, mert enélkül még annak a szemléleti keretéről, formájáról sem nyilatkozhatunk, ami egykor az etnikailag egységesnek tekintett magyar nemzet volt. Ilyen értelemben rendkívül fontos, módszertanilag megkerülhetetlen az, amit Csepeli György a nagyhatású és joggal sokat idézett Benedict Anderson-meghatározás nyomán mond: „A nemzeti lét témakörében a nemzet neve denotatív funkcióin túlmenően nem egyszerűen pozitív konnotációk forrása, hanem egyúttal szimbólumként is hasznosulhat. A nemzet neve olyan csoport létezésének szimbóluma, mely a maga teljességében csak képzeleti térben létezik. E csoport magához tartozóként tartja számon a már meghaltakat és a még meg nem születetteket. A nemzeti szimbólumként hasznosuló nemzetnév ezt a már, illetve még nem létezőt is magába foglalni képes, öröklétbe vetítve a nemzeti létet.”³

Csepeli György fogalomkészletét azért tartjuk oly fontosnak, mert – szép paradoxon ez – a nemzeti lét virtualitását a maga rendjén és módján természeti adottságnak tekinti, ami a magyar nemzet esetében legalábbis kétségtelen adottság, lévén hogy ez a nemzet a trianoni békeszerződésig, majd pedig az 1947-ben becikkelyezett párizsi békeszerződésekig a történeti Magyarország keretében egészben vagy részben létezett. Ez tehát nem csupán szemléleti adottság, illetve a nemzetről való gondolkodás egy egészen fura „nacionalizmus”. A liberális, analitikus nyelvezetben megmutatkozó tehertétele indokolatlan. Egyéb filozófiai demonstráció tárgya lehetne, hogy ami egyszer megvolt az more ontologico nem pusztán lehetett volna avagy lehetne; de nem ez itt és most a tárgyunk, hanem – és erre a későbbiekben célszerűnek látjuk majd visszatérni – amint a liberális filozófia egyik vitathatatlan szaktekintélye állítja, a 21. század uralkodó gondolata ismét a társadalom leend – az nacionalista, aki ilyen irányban képtelen újítani!

A kommunista ideológia szempontjából – különösen ha a különböző politikai irodák gyakorlatát tekintjük – a nemzeti kérdés maga volt a botránykő, a métely, az a kérdés, amit „ nem lehetett megoldani”; ezért a legjobban talán azok jártak el, akik a szó szigorú értelmében békén hagyták: tudatosan és cinikusan. Íme, hogyan vélekedett a MSZMP XII Kongresszusán a főtitkár Kádár János: „...Magyarországon a különböző nemzetiségű emberek, a lenini nemzetiségi politika elveinek, törvényünknek és alkotmányunknak megfelelően teljes jogú állampolgárként élnek, dolgoznak és boldogulnak. Ugyanezt kívánjuk a határainkon túl élő magyarok számára is.”⁴ Ehhez a halhatatlan jókívánsághoz a kongresszusi határozatokat szerkesztő bizottság még hozzátette: „A hazánkban élő nemzetiségek és a szomszédos országokban élő magyarság jelentős mértékben hozzájárulhatnak népeink barátságának és együttműködésének elmélyítéséhez. A nemzetiségi kérdés internacionalista megoldásának fontos eleme a kétnyelvű, kettős kultúrájú állampolgárok szabad fejlődése.” Nem öncélú idézési szándék vezet a fentebbi halhatatlan mondatok felidézésében, ámde mégiscsak egy fél évszázad „uralkodó eszméiről” van szó, amelyek rendkívüli károkat okoztak a nemzeti gondolatnak, a teoretikus végiggondolhatóság, az instrumentális kezelhetőség felől is.

Ami mármost a kérdés másik oldalát érinti, a romániai magyarok vonatkozásában a döntő fordulat az RKP X. Kongresszusán következett be, ahol Nicolae Ceauşescu először használta a baljóslatú homogenizáció kifejezést, ettől kezdődően a lenini elvek már a látszat szintjén sem jelentettek semmit. Még inkább a nemzetiségi intézmények felszámolásának irányába mutató fejlemény volt az 1971-ben meghirdetett mini kulturális forradalom is.⁵ A romániai kommunista totalitarizmus végső megoldásra törekedett, a kényszerasszimilációnál messze – ha egyáltalán ilyen megfogalmazást lehet használni – radikálisabb terv volt a falurombolás, a rendes Endlösung. Ekkor azonban éppen a magyarországi társadalom nyújtotta a szolidaritás rendkívüli példáját az 1989 márciusában megszervezett hatalmas méretű tömegtüntetéssel – amelynek nemzetközi súlyával erdélyi nemzettársaik hermetikus elzártságuk miatt – csak korlátozott mértékben lehettek tisztában.

Mindezeket persze nem elsősorban a memória kedvéért idézem, hanem elsősorban argumentumként annak magyarázatára, hogy miért volt képtelen a romániai román többségi társadalom egy évtizeden át kibontakozni a sovén-nacionalista klisék érvrendszeréből, hogy a demokratikus opciót miért kell gyakorlatilag egyfajta társadalmi tréninggel megteremteni.

Mindezek alapján és nyomán válhat aztán az is érthetővé, hogy a magyar nemzetgondolatnak miért kell egy fél évszázadnyi hiátust kínkeservesen áthidalnia: a gondolati kihívásokról és ténybeli fejleményekről – térben és időben – egyaránt szó van.

2. Egyik modellértékű tanulmányában Pataki Ferenc amellett optál, hogy a hagyományos nemzetkarakterológiák kora lejárt, a „néplélektan” semmit nem állíthat a nemzeti jellemről, karakterről s ezzel kapcsolatban arra is felhívja a figyelmet, hogy a Mi a magyar? című 1939-es tanulmánykötetben maga Szekfű Gyula is kiábrándultan elfordult ettől az irányzattól.⁶ Pataki Ferenc ezzel a tudományos opcióval a szociálpszichológia narratíva-kutatási szempontjait részesíti előnyben, mint amelyek megnyugtatóan és ideológiamentesen képesek választ adni a nemzeti identitás kérdésére, ezek szerint ez kvantifikálható fogalom, azaz: „Minden (...) nemzeti kultúra egyúttal történetileg alakult identitás-modellek sajátos készletét, választékát is magában rejti. Ez egyaránt vonatkozik a nemzeti irodalmakra, a művészetekre, a folklórra és a nemzeti narratívumokra: így vagy úgy mindegyik felkínál az egyénnek sajátos identitás-mintázatokat vagy identitás-elemeket.” A szerző következtetése az, hogy az identitást pluralisztikusan lehet választani – ez egy igen nemes polgári idea. De: van a fokoza-tiságnak egy alsó határa, amelyen túl egyszerűen elvész annak az értelme, hogy valaki egy nemzethez tartozónak vallja magát – azaz nemzetiségét megválasztja: ez nemcsak a nyelv tudatos megválasztása és a hagyományok ismerete és gyakorlása, hanem egy sajátos értékvonzati kérdés, ami leginkább a kisebbségi létben válik explicitté. Pataki Ferenc sugalmazása szerint – melyben Bibó István érvrendszeréhez éppúgy visszanyúl, mint a tudomány érték-semleges érvkészletéhez, önmagában a kisebbségi lét nem elviselhetetlen – kivéve, ha mégis az, tesszük hozzá. „A nemzeti azonosságtudat természetes és szerves képződmény: a szocializációs folyamatok szükségszerű terméke. Tartalmaiban mindig egybekapcsolódnak a politikai- állampolgári és a kulturális-históriai mozzanatok. Egyebek között – legalábbis elvben – azért lehetséges az elviselhető kisebbségi élet, mivel ezek az összetevők kiegyensúlyozottan is összekapcsolódhatnak, s az egyik nem válik a másik tagadásává, veszélyeztetőjévé.”

Nos hát, a probléma éppen ebben van: az értékvonzatban, azaz a kisebbségi lét per defini-tionem elviselhetőségében, a másodrendű állampolgárság az emberi méltóságnak a nagy polgárjogi dokumentumokban idestova kétszáz éve kodifikált elvét sérti.

Nem kerülhetjük itt meg az utalást a híres erdélyi vitára, amelyben– amint ismeretes – Makkai Sándor, Erdély egykori nagyhatású püspöke és a jeles protestáns gondolkodó kijelentette, hogy „a magyar kisebbségi nemzetdarabok teljesen képtelenek az életre, még akkor is, hogyha az életösztön parancsára ezzel biztatják vagy hitegetik magukat”. A vele polemizáló László Dezső ezzel szemben kijelentette – filozófiailag támadhatatlan érveléssel: „... nincs bűn személyes felelősség nélkül. Általános bűnök nincsenek. A végzet, a sors, az idő csak azokat az embereket és népeket pusztítja el, amelyek ezeket a hatalmakat látják az utolsó hatalmaknak”.⁷ Szintén 1937-es Bomlás vagy egység című írásában László Dezső nyomatékosan figyelmeztetett arra, hogy a nemzeti egység – azaz a nemzet ereje az, ha „minél több hatásra tud egy nemzet különböző rétegei által visszahatni...” A nemzeti szűklátókörűség ellen a közjó felismerésének és követésének fontosságára figyelmeztetett, valamint arra a rendkívüli szerepre, amelyet a nemzet felelős vezetői viselnek – és László Dezső nem játszott a szavakkal – végül pedig kiemelte, hogy a kisebbségi életben az értelmiségnek fokozottan a népi műveltség fenntartása felé kell fordulni (ugyanezt mondotta egyébként Kós Károly, és Balázs Ferenc is), sokoldalú szinopszisokat kell működtetni a többségi kultúrák felé és nélkülözhetetlenül demokratikusnak kell lennie, a demokrácia eszményét kell képviselnie politikai habitusában és akaratában.

Ha van kisebbségi gondolkodó, akinek van mondanivalója a 2000. év számára is, akkor László Dezső kétségtelenül az – még akkor is, ha terminológiája itt-ott persze sajátos lefordításra szorul.

3. A nemzeti problematika mai szemlézői közül nem kevesen kritikailag közelítik meg Bibó István nemzetfelfogását, a már említett Pataki Ferenc – elismerve Bibó halhatatlan tudományos érdemeit – azt emeli ki, hogy a magyar gondolkodó, azzal hogy a nemzeti eszme és a demokrácia közép-kelet-európai pályaíveit tartósan, történelmileg divergensen határozta meg, kissé túlhangsúlyozta az egzisztenciális félelem (nemzethalál) vagy a nemzedékeken át húzódó közösségi hisztéria mozzanatait. Persze ezek mellett a félelmek mellett nem lehet napirendre térni: Magyarország második világháborús emberveszteségét egymilliót közelítőnek ítélik a statisztikusok. Erdély tekintetében: „Az 1941-es és 1948-as adatoknak – az anyanyelvi, illetve nemzetiség szerinti felvételek középértéke alapján számított – 240-250 ezres különbözete a magyarok számának katasztrofális, csak a Trianon utánihoz hasonlítható visszaesését mutatja”.⁸ A szlovákiai magyarság összefüggésében: a statisztikusok 1991-ben 608 221 főről beszélnek, ehhez hozzáteszik a két háborút követő évek több százezer fős veszteségét, valamint azt, hogy drámai módon befolyásolta százezrek nemzeti identitását a reszlovakizáció is.⁹ 1992-ben a kárpátaljai magyarság létszámát 156 000-re tette Ljuba Siselina.¹⁰ A vajdasági magyarságot ért katasztrófa nem számszerűsít-hetó, már csak arra való tekintettel sem, hogy itt nemcsak egyszerű népmozgalmi adatokról van szó, hanem egy demográfiai viselkedés prognosztizálhatatlan változásáról is.

A fentebbiek fényében nehezen lehet azt állítani, hogy Bibó Istvánnak ne lett volna igaza. Bibó azonban az önrendelkezési elv folyományaként a nemzeti kérdések rendezéséről beszélt, ez egy igen komplex gondolat, amelynek tétjét nem lehet eléggé hangsúlyozni: kölcsönös visszafogottságokról, akár lemondásokról van szó, nemzetek, államok és a kisebbségek többtényezős mátrixokkal jellemezhető viszonylatai-ban. „... a nemzeti kérdések megoldásaként való sikeres működéséhez azonban az érdekelt országok közszellemében kialakuló igen kényes lélektani egyensúlyra is szükség van. Szükséges, hogy a kisebbségekkel rendelkező többségi államhatalom – az önrendelkezési elv súlyát átérezve, és annak tudatában, hogy ezeknek a kisebbségi állampolgároknak az elsődleges lojalitása nem neki szól¹¹ – önként is lemondjon a lelkes hazafiság látszatainak az erőltetéséről s a kisebbség elsődleges nemzeti lojalitásának akár közvetlen, akár közvetett erőszakkal való megtöréséről, és a megosztott lojalitás tényének ellenére is biztosítsa a megkülönböztetés nélküli egyenlő bánásmódot és a kisebbségi többletjogokat; másrészt¹² szükséges az is, hogy a kisebbségi lakosság tudatában legyen annak, hogy a megkülönböztetés nélküli bánásmódért, a reális kisebbségi jogokért és a területi önkormányzatért egy bizonyos korrekt állampolgári lojalitással kell fizetnie, s ugyanezt a korrekt magatartást kell az esetleges szomszéd vagy egyébként elérhető távolságban levő »fajrokon« országnak is tanúsítania ¹³

Az irracionális hisztéria és félelem persze aszimmetrikusan más irányú is. Pataki Gábor Zsolt igen pontosan érzékelteti, hogy: „A magyar kisebbségek és Magyarország közötti kapcsolatrendszer egésze nagyon érzékeny problémaként van jelen a románok, szlovákok és szerbek reprezentációjában.”, valamint hogy „ a szomszédos államok magyarokkal szembeni ellenérzései főleg abból eredeztethetők, hogy az ott élő magyar kisebbség szállásterülete egybeesik régi magyar területekkel”.¹⁴ Szerintem azonban még sokkal nagyobb mentalitásbeli tehertétele ezúttal immár a többségi viszonyrendszernek, hogy a kisebbségit nem képes (vagy nem akarja) nem-kisebbségiként appercipiálni. Más megoldás azonban, mint kölcsönösen egyenértékű kultúrák szubjektumainak reciprok felfogása, nem képzelhető el. Az utóbbi időben számos kisebbségi teoretikus hajlik arra, hogy a kisebbségi identitást egyszerűen men-talitásbelileg fel kell adni és az egyetemes (magyar) kulturális identitással helyettesíteni. Ezáltal a magyar kultúrnemzeti koncepció helyeződik vissza a maga természetes jogaiba – mindenféle felsőbbrendűségi és völkisch beütés nélkül, de attól a praktikus kihívástól sem függetlenül, hogy az információs társadalom és a globalizáció kihívásaira milyen válaszokat tud adni.

Noha művét nem egy vonatkozásban igencsak bírálják, elsősorban azért, mert nacionalizmus-szemléletét magát is a magyar nemzet- és államszemlélethez, Bibó Istvánt a kettős monarchia közép-európai víziójához tartozónak tekintik, aki – fura demokratikus szemlélet – rangsorolta a térség államait, és szava sem volt például a szlovákokról. A negyvenes évek bibói államjogi tudományos szemléletét is meghaladottnak tekintik, s nem kevésbé Az európai társadalomfejlődés értelme című tanulmányának szocialista alaphangját vagy végkicsengését.

A bibói problémaprofil azonban meghaladhatatlan. Amint a Milan Hodžát idéző is fogalmaz: „Közép-Európa területén a történelem folyamán olyan helyzet alakult ki, hogy lehetetlen volt kijelölni az etnikai határokat. Minden utódállam soknemzetiségű volt. Ez azt jelentette, hogy Közép-Európában egyidejűleg meglehetősen drámai kisebbségi probléma keletkezett.” Valamint: „ Az a tény, hogy a térség nagy része a Szovjetunió uralmi szférájába került, háttérbe szorította a közép-európai népek együttműködésének kérdését. Háttérbe szorította, de időszerűségét nem szüntette meg. A közép-európai kis népek nyomorúságát még mindig nem váltotta fel jólétük.”¹⁵ A bibói gondolatkörnek van egy abszolút tanulsága: a nemzeti kérdésekre vonatkozó fékek és garanciák nélkül Közép-Kelet-Európában nem lesz reális kibontakozás – ez utóbbi kifejezés tartalmát most szándékosan nem pontosítottam. Kende Péter véleménye szerint immár számolni kell azzal is, hogy az Európai Unió mint rendező és föderáló erő „mégiscsak valamiféle szövetségi rendszer felé hajtja a térség államait”.¹⁶ Kétségtelen, hogy az elfogulatlan politikai szakírónak is van egy opciója, még ha az első látásra nem is tűnik szembe: ez az opció egyáltalán az, hogy ilyen kibontakozás lehetséges. Ehhez azonban elengedhetetlen a belső pluralizálódás: „megtanulni, hogy saját kisebb közösségünkön belül hogyan férjünk meg a más vallásúakkal, más nyelvűekkel, más fajúakkal, más elvek szerint élőkkel. Amikor ez megtörtént, már könnyebb lesz a jelenlegi határokon túlmenő kapcsolatokhoz is felnőni.” Másik jeles szakírónk, Schöpflin György is gyakran ilyen értelemben nyilatkozik. Én azonban – a kommunizmus testamentumát is szem előtt tartva¹⁷ – inkább a szkeptikusokhoz tartozom. Amint a bergamói egyetem professzora, a nagyszerű politika-tudós Stefano Bianchini megállapítja, mindaddig nem lehet a kibontakozás útján előrelépni, amíg a nemzet és az állami intézmények között kapcsolatot feltételezünk, amíg van pártja és vallása a nemzetnek, amíg a nemzeti érdek nevében minden más érdekartikulációt meg lehet szüntetni és így tovább.¹⁸ (A kilencvenes évek nacionalizmus-dömpingje: konferenciákban, szakirodalomban éppen ennek az érdekartikulációnak, valamint a társadalom erőszakjelenségeinek elemzésével maradt adósunk.)

4. Idézett tanulmányának végén Kende Péter hivatkozott a bibói koncepcióra; „a nemzet alig vitathatóan társadalmi közösség, éspedig az elemi, alapvető társadalmi közösségeket meghaladó méretű, politikai intenciójú közösség....”

Ezt megelőzően azonban a szerző kidolgozott egy olyan nemzetfogalmat, amelyet feltétlenül érintenünk kell, hiszen intenciója világos: egy olyan elképzelést kreálni, amely nyilvánvaló demokratikus-republikánus garanciák beépítésével küszöböli ki a hagyományos német, illetve francia történeti nemzetfogalmak hiányosságait. Ezek a kísérletek egyáltalán nem pusztán teoretikusak: a mai magyarországi politikai hatalom – részben az utódállamokbeli magyarság politikai akaratával találkozva – egy olyan úton indult el, amely feltételezi a nemzeti kérdések teljes spektrumú újragondolását.

A kérdéskör végiggondolása természetesen nem előzmény nélküli. Ez alkalommal hadd hivatkozzam a magyar filozófusok apportjára: egy 1978-ban született, példás tanulmányában Nyíri Kristóf szedte ízekre – joggal – Karl Popper híres munkájának (The Open Society and Its Enemies, 1945) nemzetfogalmát is. (Popper azonban nemcsak a nemzeti problematikát nem akarta megérteni, hanem – többek között – egy jottányit sem G.W.F. Hegel történelemfilozófiájából, ami azért elég hallatlan dolog, ugyebár.) Nem érdektelen jelezni, hogy kikre hivatkozott akkoriban Nyíri Kristóf. Peter F. Sugar így fogalmazott Roots of Eastern European Nationa-lism című munkájában (1969): „A nemzetiségek nemzetekké alakulnak, amikor a nemzetiségi tudatot meghatározott politikai lojalitások egészítik ki (vagy olykor helyettesítik), mint például – valamely állam iránti lojalitás. K. W. Deutsch szerint: „... amint valamely nemzetiségben a már korábban is meglévő összetartozás-érzés s csoportszimbólumok mellett kialakul az a képesség is, hogy tagjait kényszerítő erővel irányítsa, a nemzetiség gyakran nemzetnek tekinti önmagát, és mások is nemzetnek tekintik.¹⁹ A közvetlen üzenet mellett – amely igencsak világos volt: hogy semmilyen doktrinér megoldás nem képes a nemzet mint olyan evolúcióját letudni, a nemzet igenis mozgásban vagyon – eme szerzők már a csoport-érzés és az összetartozás-tudat, a szimbolika problémaköre felé mutattak, ami nemzet és kisebbségei közötti viszonyban igencsak használható szempont-rendszer.

Térjünk most tehát vissza Kende Péter szempontjaira. Ad 1.: a nemzet mint politikai közösség egy adott területen együttélésre ítélt emberek közössége, ennélfogva nem diszkriminálhat az ott lakók között etnikai, nyelvi vagy ősiségi alapon. ²⁰ A kulturális nemzetfogalom vérségi komponensét is ki kell venni, mint az etnikai purifikációra felhívó törekvést. Nehéz logikai művelet! – hiszen ezek után a kulturális nemzet valóban tisztán választásos alapon működő közösség lesz – és a népi írók egyike-másika hajlott is erre a megoldásra. Ha azonban tizenötmillió magyarul jól beszélő – mondjuk vietnami – embertársunk be akarna lépni a magyar nemzetbe – valóban Európa legnagyobb kisebbsége születne meg. Mint ahogy az orosz meg is született – de az itt és most egy kérdés, őket ugyanis nem engedték „belépni” a balti nemzetekbe. Másodsorban, hangsúlyozza Kende Péter, az organikus-mitikus elvet a republikánus princípiummal kell helyettesíteni, azaz – és erre figyelmeztettünk az előbbiekben – a társadalom érdektagozódását „az állampolgári részvételre és vitára alapozott döntési procedúráknak kell képviselnie”. Harmadsorban, ennek a nemzetideálnak a személyes felelősség elvére kell épülnie. Negyedszer: a nemzetnek nyitottnak kell lennie, csak a külső impulzusok helyes felismerésével, artikulációjával és a rájuk adott megfelelő válasszal léphet a versenybe. Bibói gondolat, amely végképp az esztétikum területére utal olyan szép kifejezéseket, mint amilyen például a nemzeti öncél volt.

Persze van olyan program is, amely – az Egyesült Államokbeli tipikus állampolgár-eszmére tekintve – a 21. század integrált Európájából a nemzeti elv minden hiposztazációját kitessékeli, mondván, hogy (végső soron) ellenségképet szül és tart fenn. Egy a jövőnek szóló prospektív, nagyigényű tanulmánykötet több mint félszáz tanulmányából –(kulcsszó a civil) egyetlenegy foglalkozik – a fentebb jelzett opciókkal – a nemzeti problematikával.²¹ Módszer-tanilag pontosan kifejezi ezt a helyzetet Szabó Máté megállapítása – Martin Albrow nyomán –: „A nemzetállami politizálás iránti érdeklődés visszaesése olyan mozgalmakban való elkötelezettség megerősödéséhez vezet, melyek az embereket világméretekben mobilizálják, és olyan problémákat tematizálnak, melyek a nemzetállam napirendjén csak marginális szerepet játszanak.²²

Kétségtelen, hogy a fentiek izomorf szemléletváltások azzal a folyamattal, amelyet Magyarország euroatlanti integrációjának nevezünk: Magyarország ma a NATO tagállama és az Európai Unió társult tagja, ami azt jelenti – hogy az Agenda 2000-ben megfogalmazott uniós kompatibilizációs követelménycsomagok teljesítése nyomán Magyarország öt éven belül az EU teljes jogú tagjává válik. Ez óriási nagyságrendű történelmi változás, ami alapjaiban változtatja meg Magyarország kontinentális pozícióit – és itt a külpolitikai összefüggésrendszernél sokkal nagyobb horderejű kérdésről van szó –, függetlenül a változás értelmezésétől: hogy Európa vezető hatalmainak valamiféle reparatorikus gesztusáról van-e szó avagy nem. Az első és legjelentősebb következmény, hogy a millió belső gonddal terhelt magyarországi társadalom maga fele fordulhat, más választása nincs is: rá kell állania az új pályára – ne hagyjuk ki a történelmi tréfa lehetőségét: a trianoni békerendszer rendelkezéseiben megállapított vasúti hálózatán belül.

A nagy kérdés mármost az: vajon a történelmi magyar állam politikai örököseként létező Magyar Köztársaság egykori nemzetrészeivel vagy nélkülük kíván elindulni ezen az úton. (Ez a történelmi időben élet-halál kérdése a leszakadt nemzetrészeknek.) A jelek arra mutatnak, hogy – ez az Antall József-i örökség – a magyar állam felelős vezetői a velük mellett döntöttek – azonban, hogy milyen úton-módon, milyen fokon és hatásfokon és milyen eszközökkel, arról most természetesen még nem lehet nyilatkozni. Itt azonban azt is meg kell említenünk, hogy az utódállamok magyarságának felelős vezetői nem szűntek meg – nagyon helyesen – politikai igényeiket bejelenteni, értelmiségük pedig a nemzetiségi kérdések megoldására nem egy színvonalas tervezetet dolgozott ki. Közben pedig az „istenadta” nép – és alighanem ez volt, mint mindig, az igazi „súly” igyekezett munkát vállalni, tanulni, utazott, szerzett, jött, ment, hozott, vitt. A maga módján képviselte az integrációs irányt.

5. Az újabb (amint a fentiekben bizonyítani véljük: újjáalakuló) magyar nemzetfogalom (eszme, gondolat) arkhimédeszi jogi pontja a Magyar Köztársaság Alkotmánya 6 §-ának 3. bekezdése, amely kimondja, hogy a MK felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását. Ez persze akár nemes holt betű is maradhatott volna, ha a magyar kormányzati elitek lehetőségeik mértékében nem veszik komolyan. Másodsorban, ez az intézményesülni látszó szándék egyáltalán nem találkozik egy megfelelő uniós, eurostandard jogalkotással, azaz olyannal, amely a kisebbségi kérdésnek megfelelő súlyt biztosítana az egyes államok törvényhozásában és joggyakorlatában. Azonban két ilyen jogi alapdokumentum mégiscsak van: 1. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése 1201/ 1993. számú Ajánlása az Emberi Jogok Európai Egyezménye Kiegészítő Jegyzőkönyvére a nemzeti kisebbségek jogairól, valamint az 1998-tól hatályos „A nemzeti kisebbségek védelmének keretegyezménye”. Igen szerény eredmény ez – értékeli a pécsi jogász-filozófus: „Elméleti szempontból tehát a dokumentum karakterét az adja, hogy lefektet bizonyos nemzetközi zsinórmértékeket, e zsinórmértékek megvalósításában ugyanakkor jelentős mozgásteret hagy az államoknak. Kiegészül mindez egy olyan végrehajtási mechanizmussal, amely az Emberi jogok európai egyezményének végrehajtási rendjéhez képest igen visszafogottnak és szerénynek minősíthető.”²³

Két lényeges megjegyzés kívánkozik ide: nem utolsósorban a Nagy-Jugoszláv államalakulat szétesése, a boszniai és koszovói háborús cselekmények és népirtás hatására, a politikai viszonyokat – az európai történelemben szinte egyedülállóan szerencsés módon – itt-ott megelőzték a jogviszonyokban bekövetkezett változások. A kollektív jogokat illetően rendkívül színvonalas elméleti diskurzus zajlott – nemzeti és nemzetközi keretekben (ez az evolúció nem volt teljesen előzmény nélküli: az olyan jeles tekintélyek mint Felix Ermacora vagy Jonathan Eyal régóta jelzéseket adtak a probléma akutizálódásáról). Ebből a szempontból persze nem várható el, hogy tíz év alatt a nemzeti kisebbségek nemzetközi jogalanyiságának a kérdése – a jogrend alapját képező szuverenitásokkal szemben – megoldódjék.

Közben beindult az a nagy horderejű folyamat, amely a magyar alkotmány immár korlátozottan garanciális értékű említett pontja alapján bizonyos intézményi rendszer kiépítését jelenti. 1999. március 26-án a Magyar Országgyűlés határozatot fogadott el a Magyar Állandó Értekezlet megalakulásához kapcsolódó feladatokról, a következő folyomány az ún. Státustörvény megalkotása, amely a kisebbségben élő magyarok számára rendezett formában biztosít korlátozott jogokat a munkavállalás, az egészségügyi ellátás és a tanulás területén is, azzal a jól megfogalmazott másodlagos céllal, hogy ezáltal egy történelmi nagyságrendű migrációs folyamatnak elejét vegye. Jóllehet az is nyilvánvaló, hogy a magyar népesség demográfiai kollapszusa miatt az utódállamok – minőségi – magyarjainak előbb-utóbb részt kell venniük valamilyen demográfiai excedens létrehozásában – a magyarországi populáció vonatkozásában. Ezt a szakemberek és a felelős nyilvánosságot irányító elkötelezett tényezők is így látják. ^„Az ország demográfiai helyzetét, jövőjét reálisan bemutató ismereteknek lenne tehát fogadókészsége, s a közvéleményben növelhető lenne az a meggyőződés, hogy egy optimálisnak nevezhető népességfejlődés érdekében szükséges és lehetséges áldozatokat hozni.”²⁴

Igen fontos megjegyezni, hogy a magyar nép szállásterületével kapcsolatos igen pontos és nagyigényű tudományos munkák és kataszterek is elkészültek.²⁵ Nyilván ezek immanens módon is jeleznek bizonyos népmozgalmi lehetőségeket. Ezzel kapcsolatban, amikor az Erdé-lyi-Szigethegység különböző részein végeztünk szociológiai kutatásokat, mondotta volt megboldogult professzorom, Ion Aluaş, hogy ha az emberek életkörülményei kedvezőtlenül alakulnak, és nem tudnak megfelelő életprojekteket kialakítani, a népesség csúszása – persze generációs folyamatokat jelent – megállíthatatlan, és a völgyek kisebb majd nagyobb városai felé tart. Nyilván ez a prognózis egy – kedvezőtlen – lehetőségre vonatkozik.

Rendkívül értékes áttekintésében, amelynek középponti konceptusa a szerződéses magyar nemzetfogalom, Szarka László a magyar nemzet evolúciójának egy kedvezőbb alternatívájával is számol, amelynek politikai feltétele természetesen az erőszakmentesség. Ez egy bizonyos értelemben szétfejlődési modell: „A rövid 20. század nem csupán a magyarság környezetét, hanem magát a magyarságot, annak csoportszerkezetét, mentális struktúráját átalakította. A kisebbségi magyar közösségek a történeti kényszerből erényt kovácsoló önszerveződésük eredményei, a többi magyar közösségtől megkülönböztető nyelvi, kulturális adottságaik, készségeik, képzettségük s természetesen a szomszédos nemzetekkel való permanens kapcsolataik miatt nyilvánvalóan a magyar nemzetközösségen belül is megőrizhetnék immár tudatos közösségként kifejlesztett sajátosságaikat, külön pozícióikat, külön státusukat.”²⁶ Meg kell jegyeznünk, Szarka László opcióját alátámasztandó, hogy a magyarság is nagyon ragaszkodik szülőföldjéhez; erről szól egész irodalmunk. Másrészt, ez az evolúciós séma a hagyományos magyar nemzetfogalom szempontjából talán nehezen elfogadható, ámde más európai nemzetek különböző államalakulatokbani történelmi megoszlását tekintve nem az. Itt azonban kulcshelyzetbe kerül a magyar nyelv kérdése, a magyar nyelviség, magyar-ajkúság, mint a nemzeti tudat és azonosság sine qua non feltétele és alapja. A kérdéssel foglalkozó szakemberek a beszélt magyar nyelv központjait tekintetbe véve pozitív korrelációt mutatnak ki a magyar nyelv közösségi presztízse és a nemzeti kötődés között, e szempontból egy bizonyos rangsorba helyezik a magyarság különböző csoportjait (nyilván szociológiai és nem értékszempontokról van szó.)²⁷

Lanstyák István nagyszerű tanulmánya – akárcsak az erdélyi Péntek János munkássága – arra is felhívja a figyelmet, hogy nyelvünk státusának, használati színtereinek teljes vertikumában működni és cselekedni kell, illetve ennek törvényi és intézményi garanciáit is meg kell teremteni. Meg kell tenni ezt az integrációs és globalizációs kihívás rendszerében is.

Filozófiai perspektívából igen nagy horderejű kérdés – a téri tagozódás mellett az, hogy ma a magyarság műveltségét tekintve különböző időkben is él – a tradicionalizmustól a posztmodernig, vagy késői- másodlagos modernitásig. Ez azt jelenti, hogy ha valaha a Klebelsberg Kunó által megteremtett népiskolai rendszer egyfajta közös nemzettudatot – szinkronitást – biztosított, ma egyre nyilvánvalóbbá vált a magyar nemzetrészek – akár belső –különbözősége. A politikai érdekek artikulációjakor is egyre inkább megmutatkozott a magyarok sokfélesége. Immár nem fér be e gondolatkísérlet keretei közé a szembesülés az oktatás és a kultúra preferenciáinak problematikájával, vagy a hagyomány regionálisan különböző megélésének a kérdésköre. De az idő ma azt jelenti, hogy a magyarság is tömegkommunikációs helyzetben van, és egyre nagyobb tömegei élhetnek az információs hálózati rendszerekkel. Ebben a helyzetben rendkívüli felelősség hárul azokra, akik az értékelvűséget képviselik.

Tanulmányom konklúziójaképpen egy olyan tényre kell kitérnem, amely minden fenti felvetés szempontjából alapvető feltételezettségként nyilvánul meg. Arról van szó ugyanis, hogy 1990–2000 között a magyarság különböző csoportjai identitásuk garanciáját, megmaradásuk törvényi és intézményi feltételeit a különböző autonómiaformákban látták és láttatták. Ezeket a tervezeteket immár kormányzati tényezőkként működő saját politikai képviseleteik sem tudták kellő eréllyel és hatékonysággal képviselni.²⁸ Ezt itt most csak tényként jegyzem meg, egyébként is – valljuk be – tíz év nem történelmi idő a kommunizmus fél évszázadához képest. Magyar emberek nagy csoportjai számára azonban ez a tíz év életükre vonatkozó döntések ideje volt, s a következő még inkább az lesz. A nemzet pedig sok olyan magyar emberből áll, családokból, akik nem annyira áldozatot akarnak hozni a nemzet oltárán, mint inkább – nyilván kemény munkával – gazdaságilag és polgárilag biztonságban, politikailag szabadon és emberi méltóságban akar(nak) élni. Ezek valóságos nemzeti célok ma, és nyilván a magyarok ezt meg is akarják valósítani, és nem akárhol.

Visszatérve arra, amit a fentiekhez alapfeltételnek neveztem: a Magyar Köztársaság mai euroatlanti integrációs politikája kétségtelenül megvalósítható. Más a helyzet a közvetlen környezetében levő egyes államokkal: a Kis-Jugoszláviában (Vajdaságban) levő magyarság gyakorlatilag házi őrizetben van; Romániával kapcsolatban pedig az aktuális – de paradigma-tikus értékű – példa az ökológiai viszonyoké és jogszabályoké, amelyeknek rendezetlensége a szomszédos állam lakosságát és gazdaságát sújtja. Ha most a helyzet az, hogy a magyar miniszterelnök szavaival: „mi mondjuk az igent, és ők a nemet”, akkor sem kevésbé igaz, hogy az államközi viszonyoknak ezek a megoldatlanságai a magyar–magyar viszonyokat is messzemenően befolyásolják.

Ezen a ponton azonban elemzésem – amelyben igyekeztem a társadalomtudomány szakszempontjait megtartani – óhatatlanul átmenne a politikai elemzés vagy a a politikai jóslatok területére, amit ezúttal is el kívántam kerülni.

Jegyzetek

1. Egyed Péter: 1848-as szabadságkoncepciók. Székelyföld III évf. 10. sz. (1999. október) 75-86.

2. Lázár Guy tanulmányai 1989-től követik az erdélyi magyarok elképesztő „értékcsökkenését a magyarországi megítélésben – minden mutató szerint. Értéknegatívabbak csak a romák.”

3. Csepeli György: Szimbólumok a nemzeti ideológia tudáskészletében. Regio 1992. 2. 11.

4. x x x : Együtt a nemzetiségekkel. Kossuth Könyvkiadó, 1984. 45.

5. Egyed Péter: A romániai magyar nemzetiség kulturális jelene. In: A jelenlétről. Komp-Press, Kolozsvár, 1997. 217. Szinte azonos a gondolatmenete Nagy Györgynek, tanulmányának címe: Végveszélyben (volt?) a romániai magyar értelmiség? In: Eszmék, intézmények, ideológiák Erdélyben. Komp-Press-Polis, Kolozsvár, 1999. 278.

6. Pataki Ferenc: Nemzetkarakterológia? Magyar Tudomány 1997. 174.

7. László Dezső: Bűneink, betegségeink. In: A kisebbségi élet ajándékai. Minerva Könyvek, Kolozsvár, 1997. 107.

8. Varga E. Árpád: Népszámlálások a jelenkori Erdély területén. Regio Könyvek, Budapest, 1992. 129.

9. Gyurgyík László: A szlovákiai magyarság a népmozgalmi és népszámlálási adatok tükrében. Regio 1993. 4. 78.

10. Ljuba Siselina: A volt Szovjetunió nemzeti politikája és a kárpátaljai magyarság. Regio 1992. 174.

11. Hadd jegyezzem itt azonban meg, hogy a kiváló kisebbségkutató Szarka László véleménye szerint ez a dolog a szlovákiai magyarok vonatkozásában tényszerűen nem így van, egyszerűen másak a szokásaik, de a kérdés térben és időben más kisebbségi magyar lojalitásmodellek viszonylatában is alighanem finomítható.

12. Némi malíciával kell utalnom arra, hogy a Bibó-gondolat eme részét kevésbé szokták idézni teoretikusaink.

13. Bibó István: A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai. In: Válogatott tanulmányok. IV Magvető Könyvkiadó, Budapest, 199o. 449.

14. Pataki Gábor Zsolt: Kis „magyar-magyar” geopolitika. In: Útközben. Pro-Print, Csíkszereda1999. 438.

15. Dušan Kovac: Az európai nacionalizmus és a közép-európai kis népek nyomorúsága. In: Kis nemzetek és országok Közép-Európában. Kalligram. 1998, 60.

16. Kende Péter: A kelet-európai kis nemzetek három lehetséges útja. I. m. 17.

17. Egyed Péter: A félelem és a hazugság politikai intézménye. In: Az ész hieroglifái. Kriterion–Regio, 1993. 283-302.

18. Stefano Bianchini: Sarajevo, le radici dell’odio. Edizioni Associate, Roma, 1993. 308.

19. Nyíri Kristóf: Nemzettudat és „nyílt társadalom”. Magyar Filozófiai Szemle 1979. 3-4. 482.

20. Kende Péter: Politikai közösség és nemzet. Magyar Tudomány 1994. 4. 453.

21. Baráth Arpád: Nemzeti tudathasadás(ok) a XX század történetében. In: Magyar és európai civil társadalom. Pécs, 1999.

22. Szabó Máté: Globalizáció, civil társadalom és jogvédelem. I. m. 27.

23. Andrássy György: Nyelvi jogok. Pécs, 1998. 143.

24. Pongrácz Tiborné- S. Molnár Edit: Népességcsökkenés és annak várható hatása. Magyar Tudomány 1995. 2. 142. Ugyanebben az értelemben fogalmaz – a jelenség összetett voltát hangsúlyozva – Cseh-Szombathy László: A demográfia helyzete és feladatai c. vázlatában. Ezredforduló 2000. 1. 23-24.

25. Glatz Ferenc: A kisebbségi kérdés Közép-Európában tegnap és ma. Europa Institut Budapest, MTA Történettudományi Intézet. Budapest, 1992, 5-62; Kocsis Károly-Kocsisné Hodosi Eszter: Magyarok a határainkon túl – a Kárpát-medencében. Tankönyvkiadó, Budapest,1992. 7-179; Bulla Béla-Mendöl Tibor: A Kárpát-medence földrajza. Lucidus Könyvkiadó, Budapest, 1999, 9-398.

26. Szarka László: Elemzési szempontok a 20. század végi magyar nemzetfogalomhoz. Korunk 2000. 1. 24.

27. Lanstyák István: A magyar nyelv központjai. Magyar Tudomány 1995. 10. 1185

28. Egyed Péter: Autonómia – az RMDSZ-programokban. Korunk 2000. 1. 40-44.

vissza a tartalomjegyzékhez »