A magyar filozófia jelentése

Akadémiai székfoglalójában Nyíri Kristóf igen tanulságosan „tessékeli ki” a hagyomány fogalmát a filozófiából – éppen.¹ Gondolatmenete roppant tanulságos, legalábbis két szempontból: ha a filozófiai hagyomány sajátos meghatározást igényel, minek tekintjük akkor a nemzeti keretekben megteremtett – vagy megteremteni kívánt – filozófiát? Apáczai Csere János programja világos volt: a tudományok és a filozófia magyarnyelvűsége nélkül egyáltalán nem látta biztosítottnak a magyarság fennmaradását. A filozófiában azonban nem kívánt valami különösképpen eredetit teremteni. Mostanság, a heideggeriánus szemléletű gondolkodási paradigmában nagy szerepet tulajdonítanak a kezdetnek, a teremtés mozzanatát látva benne. A magyar tudományos nyelvezet és a filozofálás kezdetei egybeesnek, ez valóban nem lehet lebecsülendő mozzanat. Mindenképpen kiemelendőnek tartom azonban a kezdet mozzanatában a programatikus szándékot, a filozófia és a nyelviség összekapcsolását, valamint az intézményteremtési szándék hangsúlyos jelenlétét. Ehhez azonban mindenképen hozzáveendő, hogy a filozófia platóni programja óta és arisztoteliánus skolasztikus tanítási módja okán, ahol matematikatanítás folyik, ott óhatatlanul megjelenik a filozófia vagy legalább annak igénye is. A dolgok tehát szerintem sokkal bonyolultabbak, mint annak egyszerű kijelentése, hogy a magyar (nyelvű) filozófiát eleink egyszerűen akarták. Mindezeket a felvetéseket kiegészíthetjük azzal, hogy a magyar (nyelvű) filozófia sajátosan a magyar műveltséggel kapcsolatos igényeket kívánt kielégíteni, idevágó szükségleteknek megfelelni – s ennyiben éppen annyira nemzeti jelenség (azaz európai), mint a bibliafordítás.

A magyar nyelvterületen művelt filozófia programjaiban ismét két külön komponensre kell figyelmeznünk: az egyik az eszmei, a másik a nyelvi. (Az európai kultúra latinnyelvűségének a kérdése a nemzeti nyelveken művelt filozófiákat végül is – mindeddig, az időbeli terjedelem okán – alfejezeteknek tekintheti.)

Introductio ad principia philosophiae solidoris című művében (1757) Stephano Hatvani, med. doct. et philos. prof. szerintem igen megszívlelendő argumentációjú rendszert dolgoz ki, amelyben éppúgy megtalálhatóak a transzcendentális idealizmus bizonyos csírái, mint a velünkszületett ideák tanának és az axiomatikának elegyes formái. Ez ugyan az istentelenség és az ateizmus ellen íródott, szerintem azonban igen jeles munka volt. (Tóth Péter érdeme, hogy usque 250 évre, hogy megszületett, a művet megmagyarítá.²)

1804-es, A bihari remete vagy a világ így megyen című felvilágosító és nevelő célzatú munkáját Bessenyei György valamilyen magyar társalkodási nyelven írta – amelyet a testőrírók a szalonok lombikjaiban kísérleteztek ki. A következő passzusban a morál transzcendentális eszméjét találjuk: „Mit érzek? Mit látok? Ha tselekedetre nem tekintek, igasságot sehogy, és sehol sem szemlélhetek. Maga, az igaz lelki esméret, tselekedet nélkül hol fedeztessen fel? hogy tanállyon magára? Ki ismerné az Istent ha magán kívül senkit, és semmit nem teremtet vólna? E’ szerint, az igasság mindenüt lévén sehol sints. Tselekedetekre oszolván széllyel, it a Földön sehol nem tanáltatik. Van a tetben; de magában nints életben. Hol lakik hát lelke isméretinek igassága? Rajtam kívül, a tselekedeteimben. Ki ditsekedjen hát lelkének igasságával, ha gonoszul tselekszik? Avagy nem a jóságos tselekedetnek Mennyei tüköre mutatta é meg a léleknek igasságát?”³

Van ebben a passzusban szó persze még sok mindenről: a cselekvésben realizálódó lelkiismereti igazságokról, az Abszolútum hipotéziséről mint a morális cselekvés legfőbb garanciájáról; négy beszúrás és nyolc kérdés egy bekezdésben nemcsak Bessenyei bizonytalankodásait jelzi, hanem a kategóriák hiányát, ugyanakkor azt a törekvést is, amely ezek megteremtése felé irányul. (Gilles Deleuze és Félix Guattari nagyszerű közös munkájukban még a 20. század végén is azt tartják, hogy a filozófia programatikusan kategóriákat teremt.⁴)

Vélem, hogy a bihari remete teljesítményét nem Kantéhoz kell mérni, hanem önmagához és magyar kortársaihoz, miképp a német egyetemi intézményeknek sincs párjuk a magyar nyelvterületen – mert nincs. De egy ilyenfajta intézményi rendszer nélkül sem képzelhetjük el a filozófiát, annak oktatását, művelését. Visszatérve a hagyomány kérdésére, az akadémiai hagyomány kérdéskörét a filozófia művelésével szervesen összekapcsoltnak tartom. A filozófia ilyen értelemben institucionális kérdés is.

Még egy példa. Kazinczy és Bessenyei kortársa volt Sipos Pál szászvárosi és sárospataki rektor-tanár. „… 1809-ben a sárospataki kollégium bölcsészeti és matematikaprofesszora úgy nyilatkozik a nyelvújítási harc vezérének [ti. Kazinczynak], hogy a filozófia jobban szól német nyelven.”⁵ Sipos írt latinul, magyarul és németül – életében egyetlenegy filozófiai munkája sem jelenvén meg. (Az osztrák politikai és az egyébképpeni vallási cenzúra szintén hozzátartozván a honi bölcselet történetéhez.) Azonban amikor e sorok írója elolvasta Sipos Pál 1809-es, A keresztyén vallásnak és a világosodásnak együtt való terjedéséről című munkáját, azt kellett megállapítania, hogy matematikushoz méltó fogalmi szigorral megírt munkát tart a kezében, amely a protestáns hitelvek alapján a valóságnak egy igen eredeti fogalmát dolgozza ki, anélkül hogy túlzottan elbonyolódnék immanencia és transzcendencia viszonylataiban. Sipos a kritikai filozófia alapján írt egy német nyelvű munkát is: Propedeutische vorläu-fige Betrachtungen über die Philosophie címmel – ezt bizony magyar tankönyvnek lehetett volna használni. Benkő Samu idézett munkájának függelékében közöl egy Sipos-esszét: Lehet-é, és mennyire lehet a filosofiát popularizálni? címmel. Megszívlelendő tanulságként idézzük a programatikus passzust: „Átaljába a mi Terminológiáink itt csak vehiculum gyanánt szolgálnak, hogy kifejezhessük magunkat: de semmi positivus jelentések nincs, melj a dologra tartoznék. Azért kellett ezt megjegyeznek, ne hogy dogmatizálni láttassunk; mely akkor lenne, ha a szók jelentését kiterjesztenők ezekre a transcendentalis dolgokra, mivel akkor az esméretet is láttatnánk.”⁶

A magyar filozófiatörténet kutatóinak egy csoportja az eredetiséget, a szinkronitást–aszin-kronitást követve (típusalkotási módszere ez vagy nemes prekoncepció – nem feladatom itt eldönteni) a fenti Sipos-megfogalmazások olvastán nem kevés joggal állíthatná, hogy hát hiszen ez az analitikus (nyelv)filozófia programja… Tézisem az, hogy a magyar filozófiatörténet kutatásában ami az utóbbi két évtizedben történt, az is egy szakasz csupán, beleértve a fenti és a hozzá hasonló terminológiai (követő-adaptáló) sematizmusokat.

Az eddigieket összefoglalva: a magyar filozófiatörténeti kutatás sokat nyerne, ha szisztematikusan követné a magyar filozófusok programatikus megnyilvánulásait, megnyilatkozásait. A nyelviség kérdéskörében döntő fontosságúnak tekintem a magyar filozófiai nyelv leválását a németről és a latinról – ez nemcsak megszületés, hanem elveszés is.

De az igazi megszületés – lázas. A reformkorban meginduló nagy fordítási hullám a maga nyelvi programjaival⁷ azt a kérdést is exponálja, hogy maga az idegen nyelvű filozófiák magyarra fordításának története is része a magyar filozófiatörténetnek (és művelődés- meg nyelvtörténetnek).

Merem vélni, hogy a magyar filozófiának a századokban van egy belső evolúciója, melynek a végpontján Böhm Károly műve, Az ember és világa áll – azért vélem ezt, mert még programatikusan magyar nyelvű rendszert kívánt teremteni, iskolát is teremtett, ilyen értelemben összegezte mindazt, amit elődei kétségtelenül leküzdendő hiányjelenségnek tartot-tak.⁸ A kérdés az – s nem filozófiai, hanem nemzetkarakterológiai –, hogy abban, amit nemes elődeink a gondolkodásban Temesvári Pelbárttól Böhmig létrehoztak, mi a magyar? (A 20. század – egy más történet.)

Szerintem még mindig nem vagyunk abban a helyzetben, hogy az ún. magyar filozófiatörténetről tipológiai elveket valljunk, vagy mértékadó ítéleteket alkossunk. Ha csak szűkebb kutatói területemre gondolok – minden kiadatlan, quasi ismeretlen. Fejet hajtok azon szegedi, miskolci, debreceni, budapesti, egri, pozsonyi, kolozsvári és máshol kutató kollégáim szakmai teljesítménye előtt, akik minden prekoncepció nélkül, ámde alázattal és igen magas színvonalon magával a tárggyal foglalkoznak.

Hogy mi a tárgy? – ez a szép filozófiai kérdés, tudjuk, olykor mily nehezen megfogalmazható. Szerintem sokkal bonyolultabb, összetettebb és fogósabb kérdés, mint ahogy eddig hittük.

Jegyzetek

1. Nyíri Kristóf: A hagyomány fogalma. Magyar Tudomány. 1994. 8. 969.

2. Hatvani István: Bevezetés a szilárdabb filozófia alapelveibe. Budapest, 1990. 3.

3. Bessenyei György Összes Művei. Prózai munkák 1802–1804. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986. 387.

4. Gilles Deleuze–Félix Guattari: Qu’est ce que la philosophie? Les Editions de Minuit, Paris, 1991. 10.

5. Idézi Benkő Samu: A helyzettudat változásai. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977. 99.

6. Benkő Samu, I. m. 414.

7. A fordítás nagyszerű nyelvi játék, alkotás, tevés-vevés. Ha a posztmodern filozófiának van valamilyen apportja, az egyik kétségtelenül az, hogy felhívja a figyelmet ennek a fontosságára. Montesquieu első magyar fordítója (A törvények lelkéről, Pozsony, 1833.) szabályos kis nyelvi kánont alkot: „A’ Szerző szavai néminemű mentségre lehetnek a fordító azon merészségének, hogy némely eddig nem közszokású, de csakugyan a’ nyelv’ és a dolog’ természetéből vett szavakkal él: azt tartván különben is, hogy kár ott idegen, ’s többnyire korcs szavakkal tarkázni virágzó, de komoly szabású nyelvünket, a’ hol ennek termékenysége megszenvedi a’ sajátunkkal való élést.” (Következik egy imádnivaló kis szótár-csokor a fordító bevezette terminusokról.)

8. Karácsony Sándor véleménye azonban más volt: „Akkor nyáron kezdett egyébként derengeni előttem, hogy van magyar filozófia, ha nincs is magyar filozófiai rendszer (mert a Böhm Károlyét nem tartom magyar filozófiai rendszernek). Ez a magyar filozófia a dolgok gyakorlati létéből kiindulva halad a valóságos létezés felé, s akkor visszafordul, s úgy »igaz«, ha a valóságos létből visszatalál a gyakorlati léthez, s értelmét adja annak. Ázsiai filozófia ez, az európai szubjektív és komplikált filozófiai szisztémái és metódusa közül ad hoc-szerűnek tetszik, pedig csak szemléletes: objektív és primitív.” Vö. A magyar észjárás. Magvető Kiadó, Budapest, 1985. 415–416.

vissza a tartalomjegyzékhez »