Laudatio*

Magnifice Domine Rector,Tisztelt Szenátus, Nagyrabecsült Professzorok és Hallgatók, Hölgyeim és Uraim,

Abban a megtiszteltetésben van részünk, hogy körünkben üdvözölhetjük Vajda Mihály professzor urat a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemről. A javaslatban, amelynek alapján a Szenátus elhatározta a doctor honoris causa cím odaítélését Vajda professzornak, különösen kiemeltük azt a lendületet, amellyel a Professzor úr megfogalmazza és újrafogalmazza a filozófia alapkérdését, amely magára a filozófia státusára vonatkozik. Egy olyan korban, amelyben tagadják a filozófia egyetemes érvényét, amelyben azt állítják, hogy a filozófia csak egy elbeszélés a sok közül, amikor még egy Hans Georg Gadamer formátumú filozófus is úgy gondolja, hogy a filozófia a problémakezelés valamiféle másodlagos módjává vált a társadalomtudományokhoz képest, a kiváló Vajda professzor kitüntetett ontológiai státust biztosít a filozófiának: „Mit jelent számomra a filozófia? Valószínűleg egyszerűen belenőttem, s nem filozófiai szövegeken keresztül – azok később jöttek. Ami korábban jött, az a világra való rákérdezés, egy olyanfajta rákérdezés, amit a köznapi tudat valószínűleg nem tesz meg. Amikor a köznapi tudatról általában beszélek, nem egyszerűen csak a köznapi tudatot értem ezen, hanem bizonyos értelemben azt a reflektálatlan tudatot, amelyben – ha úgy tetszik – a tudomány is létrejön. Ebben az értelemben reflektált tudat kizárólag a filozófiában és a művészetben működik – ez hozza őket manapság oly közel egymáshoz. A filozófia és a művészet közötti különbség éppen ezért néha nehezen definiálható: a határt az utóbbi időben mindkét oldalról átlépjük.” Nem volna hiábavaló nyomon követnünk a Professzor úr viszonyulását a filozófiai módszertanhoz, követnünk a tökéletes karteziánus stílusban elgondolt gondolatokat –még ha Ő nem is tartja magát karteziánusnak... és adva lévén fenomenológiai munkássága, ez nem is lehet másként. De vajon hol jelent meg a fentebb idézett bemutatkozás? A kolozsvári Kellék folyóiratban, ami mindenképpen elárul valamit, éspedig azt a tényt – és javaslatunkban hangsúlyoztuk ezt –, hogy Vajda professzor otthon van a kolozsvári egyetemi közegben: 1989 után két ízben volt a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem vendége, és Heidegger metafizikájáról, Derridáról, Canettiről, Nietzschéről tartott előadásai, amelyek egy egész hallgatói nemzedék kialakulásához járultak hozzá, sokunk számára feledhetetlenek maradnak. Sőt mi több: a Professzor úr különleges elkötelezettséggel támogatta egyetemünk érdekeit az európai egyetemközi fórumokon. A doctor honoris causa cím tehát egyúttal hálánk kifejezése is. Könyveinek sora mindazonáltal többet mond, mint bármely apológia. Íme: Zárójelbe tett tudomány. A husserli fenomenológia tudományfelfogásának bírálatához. Budapest, 1968. A mítosz és a ráció határán. Edmund Husserl fenomenológiája. Budapest, 1969. Fascism as a Mass Movement. London – New York, 1981. Sistemi sociali oltre Marx. Societa civile e stato burocratico all Est. Milano, 1980. The State and Socialism. London – New York, 1981. Orosz szocializmus Közép-Európában. Budapest, 1989. (Német kiadás: Bécs, 1990). Marx után szabadon, avagy Miért nem vagyok már marxista? Budapest, 1990. Változó evidenciák. Útban a posztmodern felé. Budapest, 1992. A történelem vége? Budapest, 1992. A posztmodern Heidegger. Budapest, 1993. Mit lehet remélni. Esszék Fehér Ferencről. Debrecen, 1995. Die Krise der Kulturkritik. Bécs, 1996. Nem az örökkévalóságnak. Budapest, 1996.A kötetcímekhez hozzájárulnak még a J. G. Fichtéről, Edmund Husserlről, Jan Patockáról, Bibó Istvánról és – természetesen – Lukács Györgyről írott tanulmányok.

Ezzel Vajda Mihály professzor életének és gondolkodásának egy döntő fejezetéhez érkeztünk: talán Önök közül is sokan a „Lukács-iskola” kérdéskörével kapcsolatosan ismerték meg őt. Habár nem kellene részletekbe bocsátkoznom, mégsem kerülhetek el bizonyos kérdéseket, a jelenség megértésének premisszáit. Lukács György filozófus e század nagy szellemeinek egyike volt. Vitatott szellem természetesen. Abban a korban, amelyben egy túlzott és egyre dogmatikusabb marxizmus vette át az uralmat a filozófiai élet fölött, a magyar filozófus a marxizmus eredeti olvasatához tért vissza. Ezt a korszak hivatalos tekintélyei a marxizmus pluralizálásának nevezték, és természetesen elítélték. Lukács Györgynek tanítványai is voltak: Heller Ágnes, Fehér Ferenc, Márkus György és kiváló vendégünk – legalábbis őket nevezte meg Lukács mint tanítványait. Vajda professzor szellemi útja azonban, amely eredetileg Lukácshoz vezetett, hamarosan el is kanyarodott tőle. A dolog önmagában nem lenne olyan különleges, különleges azonban Vajda Mihálynak az a következetessége, ahogyan a lukácsi gondolat alapjaira hivatkozik, s ez a szó legelemibb értelmében vett dekonstrukció volt. (A végső következtetéseket most nem követjük. Ezek azonban Karl Marxnak a társadalmi és politikai törvényről alkotott inadekvát felfogásával függnek össze.) Ugyanezzel a következetességgel fordult később Vajda professzor a heideggeri metafizika elemzése felé, az ouszia felfogásához kapcsolódó problémák irányába, amikor is az embertől különböző létezők definíciójának nehézségeire figyelmeztetett. Mindez a létező antropológiai definíciójának hatásával magyarázható: közismert, hogy ezek a kérdések döntő fontosságúak Arisztotelész, később pedig Immanuel Kant filozófiájában. Ezekre a filozófia-módszertani kérdésekre azért kellett kitérnünk, mert a későbbiekben ezek határozzák meg Vajda professzor filozófiájának formáját. Roppant érdekes lenne figyelemmel követni a Professzor életének legfontosabb mozzanatait a politikai konnotációk felől is. Ezek valahol a mindenféle színezetű totalitarizmusokkal szembenálló értelmiségiek számára közös események voltak, és ismerjük ennek a civil magatartásnak a következményeit is. De egy valódi filozófus nem hallgathatott – ahogyan egy nagy magyar költő megfogalmazta: „gyilkosok közt cinkos, aki néma.” Az akadémiai kánonoknak megfelelően ennek a fényes egyetemi pályának a legfontosabb mozzanatait mutatjuk be. Vajda Mihály Budapesten született 1935. február 10-én. A budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem hallgatója volt, diplomát szerzett filozófiából 1958-ban, illetve német nyelv és irodalomból 1960-ban. A filozófia doktora lett 1967-ben, akadémiai doktor 1992-ben. 1961 és 1973 között a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetének tudományos munkatársa volt, ahonnan politikai okokból elbocsátották. 1977 és 1980 között a Brémai Egyetem vendégprofesszora. 1985-ben kutatóként dolgozik a New York-i Columbia Egyetemen, és a New School for Social Research Graduate Faculty vendégprofesszora. 1989-ben, DAAD-ösztöndíjjal ismét a New School for Social Research Graduate Faculty-n találjuk. Ugyanabban az évben rehabilitálják, és a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem tudományos főmunkatársává nevezik ki, majd 1990-től egyetemi tanár ugyanott. Megvalósítva egy régi kedves tervét, hozzájárul a Filozófiai Intézet megteremtéséhez az egyetem keretein belül, miközben tanszékvezetővé választják. Ugyancsak az intézet kiadványaként jelenik meg a címében a híres heideggeri kategóriát, a gondot viselő esszélap, ami már valóságos hozzájárulás a filozófiai kultúra fejlődéséhez, hiszen azt gyűjti össze és közli, ami a legjobb a szakmában. Nyilván nem értékelhetem az egyetemi katedrán előadó professzort, biztosíthatom azonban Önöket, hogy a különböző egyetemeken tanuló diákjai rendkívül nagyra becsülik, és nem lenne elegáns dolog a nagyrabecsülés mértékéről is nyilatkozni.

Meg kell mondanunk, hogy ez a curriculum még csak nem is jelezheti azt az identitást, amely Vajda professzor filozófiai kutatásainak tárgya lett. Persze nem valami személyes vonatkozásként, jóllehet a probléma személyes felvezetése értékes módszerbeli elemeket is tartalmaz. Az identitás kérdése Európa e részében általános, és innen származik az európai diskurzust illető foglalatosság, azaz a közép-európai kérdéskörnek szentelt tanulmányok sora. Ezekben a megnyilatkozásokban nemcsak a Professzornak a globális diskurzushoz való hozzájárulását kell látnunk, hanem azt az erőfeszítését is, amellyel az Európa e részét jellemző válságból való kijutáshoz javasol szempontokat. Egy régi hagyomány értelmében a filozófusoknak mindig is hozzá kellett tudniuk szólni a társadalom konkrét kérdéseihez, és Vajda professzor e hagyomány értelmében mond valamit ebben az elméleti mezőben.

Amikor a filozófus szellemi profilját akarjuk megrajzolni, több lehetőség között választhatunk. Ezek a kronológia, a tipológia, a téma, a rendszer és a terminológia szempontjai. Meg kell mondanunk, hogy kötelesek is vagyunk ezek vegyes használatára, mivelhogy ennek a gondolkodásnak a nagy témái és eszméi platóni módon visszatérnek, jóllehet a marxista–lukácsi megközelítésmód számos elemét tartalmazó módszer fokozatosan és határozottan átadta a helyét egy társadalomfenomenológiai perspektívának, amely a fundamentálontológia felé mutat, és ezt a terminust egy bizonyos nem transzcendentalista metafizika megnevezésére használjuk. Az Edmund Husserlről szóló tanulmányban olvassuk: „hogyan kellene az epoché által annak az új összemberi praxisnak létrejönnie, amely képes lenne a krízist meghaladni? Tulajdonképpen hogyan jön létre az univerzális beállítódásnak az a harmadik formája, amely e praxis alapja volna?” Vajda professzor azonban szkeptikus, ami az európai szkeptikus beállítódású szubjektumról az egyetemes praxis ágensére való átmenetet illeti. Ezt javasolja Husserl. Az európai filozófia számára oly drága elméleti szemlélődés, ami a filozófiának definíció szerinti alapelve, meghaladott dolog. Ennek a latens passzivitásnak az elve valami olyasmi, amivel – ha meg akar maradni – a filozófiának fel kell hagynia. Amint azt látjuk, itt, jóllehet a szerző nem akar programatikus lenni, mégis az európai társadalomfilozófia megoldási programjával szembesülünk.

Vajda professzor első könyvei rendkívüli érdeklődést árulnak el a társadalmi berendezkedés, illetve az állam problematikája iránt. Úgy tűnik, hogy a társadalom és az állam közötti viszony újrafogalmazása maga is a társadalomfilozófia mindig aktuális problémája. Úgy hisszük, hogy Vajda professzor erőfeszítései a probléma újraelhelyezésére tökéletesen jogosultak, a jelenkori filozófia nagy erőfeszítéseivel összhangban is, gondoljunk csak John Rawls híres könyvére, az A Theory of Justice-ra. Természetesen a társadalmi igazságosság kérdése a marxizmus és a fél évszázados valóságos szocializmus után a mi számunkra kényes kérdés, de a társadalmi igazságosság mint dikaioszüné olyan régi, mint a platóni és arisztotelészi európai filozófia. Vajda professzor kijelenti, hogy a szabadság egyfajta felfogása az európai polgársághoz kötődik, ami nem zárja ki, sőt megköveteli a szabadság általános reflexióját mint bizonyos szükségszerű igazságok megtalálásának biztosítékát. Persze ezek nem mindig azok lesznek, amelyekre számítunk. Két megjegyzés kívánkozik ide. Kétségkívül a probléma megfogalmazásának e módja már a posztmodern korra jellemző, jóllehet Vajda Mihály nem nevezhető posztmodern gondolkodónak. Az atlanti demokráciák problémájának szentelt egyik tanulmányában Richard Rorty azt állítja például, hogy az észak-atlanti demokráciák gyakorlatának és intézményeinek védelme jellegzetes posztmodern burzsoá hegeliánus gyakorlat, és még csak nem is egyféle liberalizmus, mivelhogy ez utóbbi inkább a kantiánus elvek foglalata. Másodsorban, ha a latin-amerikai filozófusok ama kísérletére gondolunk, amely a szegények szabadságát akarja megalapozni, azt mondhatjuk, hogy Vajda Mihály programja összhangban áll a világ nagy filozófiai áramlatainak iránymutató eszméivel. A fichtei etikának szentelt olvasatában a filozófus a fichtei felfogás középponti elemeit emeli ki. Ennek a felfogásnak az individuuma nem a másikra való vonatkozásában létrejövő individuum, avagy az individuum csak a másikra való negatív vonatkozásában jön létre. Egyedüli objektivitása a tulajdon. Ez csupán az individuum egyik történeti formája, de nem maga az individualitás. A hetvenes években írott nagy tanulmányaiban, amelyeket Karl Korschnak, Antonio Gramscinak és Lukács Györgynek szentelt, Vajda Mihály kiemelte, hogy az emberi nem, Gattung, önmagában tartalmazza az emberi fejlődés objektívumait. Azt mondhatjuk erről a felfogásról, hogy egy szép transzcendentális eszme. Önmagában a társadalom is képes transzcendálni az individuumot – állította a korszak intellektuális marxizmusa. Elveszett illúziók.

Amint már szó volt róla, Vajda megtette a Marxhoz és Lukácshoz vezető, egyúttal azonban a tőlük elvezető utat is. Ezzel kapcsolatos, amint a nyolcvanas években született egyik tanulmányának címe is jelzi, Kelet-Európa európaiasításának problémaköre, amelyre ismét csak egy egyetemes, de nem transzcendentalista filozófia szempontjából tekint, amely a praxis lehetőségeiből indul ki. E szempontból kutatta Vajda a civil társadalom és a politikai állam kapcsolatának alapkérdéseit, ezzel együtt pedig egy alapjában, avagy inkább magatartásában nem demokratikus társadalom valóságát, mert, mint a század talán legeredetibb magyar gondolkodójának szentelt tanulmányában kifejti, pontosan magatartás-problémáról van szó, mégpedig abban az értelemben, hogy egy demokratikus társadalom a szó valóságos értelmében csak akkor létezhet, ha az emberek, az individuumok képesek felismerni és tiszteletben tartani más egyének és csoportok partikularitásait, valamint megjeleníteni és kifejezni a magukéit. Az állam és a civil társadalom határainak megszüntetése fundamentális elv. Az államot vissza kell venni a társadalomba. A hatalom monolitikus jellegét fel kell számolni és a társadalom különböző szintjeire kell azt visszahelyezni. Logikailag is következmény, hogy csak egy valóban demokratikus társadalom képes a totalitárius hatalomnak ellenállni.

A nyolcvanas évek azonban egy rendkívül nehéz, ámde kimondottan szükséges vállalkozás évei is. Martin Heidegger főművének, a Lét és időnek a fordításáról van szó – a román szakemberek nagyon is meg tudják ítélni eme fogalmazás „súlyosságát”. A fordítás mindig a filozófia és a művelődés ténye, rendkívüli nyelvi erőfeszítés. Hogy Heidegger szellemében szóljunk: a nemzeti nyelv javára válik, amely mintegy visszanyeri és újra megnyilatkoztatja a jellemet, s e vállalkozás eredményeképpen prosperál. A magyar filozófiai műnyelv számára roppant fontos volt ez a vállalkozás a Hegel-fordító Szemere Samu kissé mesterséges nyelvezete után. A magyar fordítói kollektíva magas szakmai szinten végezte el feladatát, persze jelezvén a fordítás szakproblémáit, és a mű végén elhelyezte a heideggeri terminusok glosszáriumát is. Amint az várható volt, e fordítói munkából jelentős Heidegger-tanulmá-nyok születtek: értelmező, alap- és kontextuális tanulmányok (Heidegger és Kierkegaard, Heidegger és Freud). Nyilván, a heideggeri művel való szembesülésnek egy saját elméleti opcióhoz kellett elvezetnie, amely egy kérdés formájában fejeződött ki: a görögök (Platón és Arisztotelész) eredeti gondolkodása és a metafizika közötti különbség vajon valóban a létezés tragikus jellegét, illetve a gondolkodás és az emberi létezés – feledésnek tulajdonítható – elfogadásának képtelenségét fejezi ki? Avagy a létfeledés által valóban megváltozott az emberi létezés jellege, és az ember valóban animal rationallá vált? A másik kérdés: vajon az új kezdet által – bizonyos értelemben – újra vissza kell térnünk a görögökhöz? A kérdés immanens problémája abban a tényben áll, hogy a görögökhöz való visszafordulás jelmondatának nincs értelme, ha elfogadjuk, hogy a létező a lét függvénye. A kérdésnek csak a görög létezéshez való visszatérés esetén lesz értelme, ami ismét nem olyasmi, ami személyes döntésekből következhetne. Habár pesszimistáknak kell lennünk – látván ennek az ezredvégnek a techno-politikai anakronizmusait –, mégsem kerülhetjük meg a filozófia alternatíváját, ami azt jelenti, hogy – akárcsak a görögök vagy a modern kor németjei – az elkövetkezendőkben egyetlen lehetőség irányába koncentrálunk: ez a nemzetek képessége, hogy felfedezzék a kor szelleméhez kötött küldetésüket. Csak ez jelenthet reményt a végső dekadencia feltartóztatásának értelmében. A Heideggerrel való találkozás Vajda Mihály filozófus számára fontos inspirációs forrást jelentett, ami metafizikai értelemben hatott rá – s az általa kedvelt kifejezés, ne feledjük, a fundamentálontológia. A posztmodern Heidegger című kötet tanulmányai ezekben a napokban jutnak el a román olvasókhoz, a Történelem-Filozófia Tanszék egy kis közössége által felvállalt erőfeszítéseknek köszönhetően. Kifejezve hálánkat e nemes szakmai és kulturális gesztusért, hangot kell adnunk meggyőződésünknek, hogy íme, a kultúráink közötti kapcsolatok – az olyannyira gyakran hangoztatott ellenkező vélemények ellenére – éppenséggel természetesek lehetnek. Az új kötet Heidegger-témái újra elhelyezik a módszertani felfogást: a Vajda Mihály által értelmezett Heidegger egy kelet-európai, fatalista módon interpretált Heidegger. De egy, a mi tájainkhoz tartozó filozófus nem fogadhat el semmiféle elméleti megváltást, és ha a hagyományos történelemnek vége, egy új történelem körvonalai viszont nem láthatók, mindez nem jelenti azt, hogy édeskés önszemléletbe kellene merülnünk. Néha – állítja Vajda Mihály – Heideggert olvasva az volt az érzése, hogy a régebbi ontoteológia áll előtte.

Nemcsak tanulmányai igazolják: végül is a husserli fenomenológiát és a heideggeri egzisztenciafilozófiát meghaladó, az értékszemélyiség közösségi transzcenzusát képviselő Max Scheler materiális értéketikája áll hozzá a legközelebb.

Vajda Mihály filozófus arra figyelmeztet minket, hogy gondolkodói finalitásunk az adott, a kelet-európai tapasztalat elfogadásán nyugszik. Felelősségünk és szabadságunk, hogy válaszokat találjunk, hogy ezt a tapasztalatot artikuláljuk. Bármennyire hihetetlennek tűnhetne is, ez az emberiség kilátásaihoz való hozzájárulás. Emiatt kell megbecsülnünk gondolkodóinkat, mint Bibó Istvánt vagy Jan Patockát, a cseh fenomenológust, aki azon a véleményen volt, hogy a szabadság, amely magától ébred fel, elfogadja a veszélyt. A történelem a kockázatok vállalása.

Felhívtam a figyelmet arra, hogy Vajda Mihály professzor filozófiai diskurzusa terminológiai szempontból is tárgyalható. A szigor, amellyel a filozófiai instrumentáriumot használja, reményt keltő, a matematikai világosság eszménye visszahozza a kezdetek világosságát egy olyan korba, amely mintha elfelejtette volna ezt az eszményt. Ugyanakkor, mint művészi értékkel bíró szövegek szerzője, szelleme és könnyedsége által jelentős esszéistaként is kitűnik.

Esszéi és tanulmányai különböző nyelveken jelentek meg, nehéz lenne visszaadnunk ezt a lenyűgöző sorozatot. Megelégszünk annyival, hogy kiemeljük a legjelentősebb szakmai fórumokat: Philosophische Rundschau (Tübingen), Praxis International (Oxford), Mesotes (Bécs), Telos (Buffalo), Social Praxis (Hága), Cultural Hermeneutics (Dordrecht), Social Research (New York), Prassi e Teoria (Pisa), L’Esprit (Párizs), Les Temps Modernes (Párizs), Praxis (Zágráb), Toplum ve Bilim (Isztambul), Izbor (Szófia), Filozofia (Pozsony) – összesen tíz nyelven.

Mindezekért Vajda Mihály a legjelentősebb közéleti és szakmai elismerésekben részesült a magyar állam részéről: a Deák Ferenc-, illetve a Széchenyi-díjban.

vissza a tartalomjegyzékhez »