utolsó frissítés: 2017. febr. 16.

Az ész hieroglifái. Bukarest, Kriterion—Regio, 1993. - A tanított gondolat

A TANÍTOTT GONDOLAT. Az újabb Bretter-kötet, A kortudat kritikája (halála óta a negyedik), részben elmélyíti és kiegészíti ismereteinket a filozófusról és eszméiről, részben gondolatainak és építkezési módjának ismételt végiggondolására is késztet. Nem annyira az eddigiekben közölt, valamint a hagyatékból előkerült újabb hat írásával, mint inkább az Előrében 1972–1974 között megjelenő sorozatával, amely gondolati tartalmában és formájában szervesen kapcsolódik Bretter pedagógiai tevékenységéhez. Előadóként diákok százaival szerettette meg a filozófiát, fejtegetéseinek stílusával a szellem szabad mozgásá nak szépségét tudatosította, észcselek és ellencselek művészetét mutatta be hallgatóinak.

A Szeminárium teljes terjedelmében elég fárasztó olvasmány, az egyes dialógusok vagy rövid kis értekezések viszont önmagukban felébresztik a dialógus, a dialektikus fejtegetés szellemét — nem-dialogizáló és nem-fejtegető korunkban ez is nagy erény —, másrészt a tartalmazott valós meghatározások okán szótár-címszavakként is használhatók. Egy kis filozófiai szótár is el van rejtve tehát a Szemináriumban, ezt a szótárat azonban átrajzolja az ideoda ágazó bretteri gondolatmenet. Annak számára, aki eszközként akarja használni, érdemes tüzetesebben áttanulmányozni és bejelölni a definíciókat. A szerző dicséretére legyen mondva, hogy meghatározásai világosak, logikusak és tartalmasak, ez pedig nagy erény — gondoljunk csak mindazokra az igen elterjedt definíciókra, amelyek túlburjánzó, tartalmasnak akart, de formálissá vált összetevőikkel kimerítik a tökéletes szofizmus fogalmát. (Találunk ebben a könyvben is szofizmát, pszeudologikus meghatározást, de ezek szerepe az, hogy visszautaljon a módszer elégtelenségére, a hibás kiindulópontra vagy a gondolkodás zsákutcájára.)

A Szeminárium tehát szótárként is használható. A címszavak jegyzéke a gondolatmenet egészéről is mond valamit: A neveken túl (5. old.); Kétely (6.); Vita (9.); Olvasunk (10.); A példa I. (12.); A példa II. (14.); Mérték (15.); Keret? (17.); Tanulság (19.); Vágy (20.); Költészet? (22.); A jóról (24.); Nyári problémák (27.); Hasznos? Értékes? I. (29.); Hasznos? Értékes? II. (30.); Az ész és a más (32.); Meta... (34.); Egyértelmű I. (35.); Egyértelmű? II. (37.); Marx feljegyzéseiből 1857–1859-ből (39.); Szubjektív lényeg (41.); Kiábrándulás (42.); Készenlét (44.); Módszertani „nem” (46. ); A mítosz halála? (48.); Önzetlen cél (50.); Egyszerű beszéd (52.); Újév táján (54.); Egzakt tudomány (58.); Józan ész (60.); Anyag? Tudat? (62.); Ellentmondás (64.); Pragma? (65.); Marx, a radikális (67.); Értelmes beszéd (69.); A tények súlya (71.); Irányzatok? (78.); Fogalom-botanika (80.); Részesedés (82.); Filozofikus élet? (84.); Mi áll vitán felül? (86.); Az ez és a más (88.); Értelmezni kell (90.); Még egy ok? (92.); Sors? (93.); Öntörvény (95.); A filozófia természete (97.); Mindenki belátja... (99.); Van (101.); Egyetemes 1. (103); Egyetemes 2. (105); Ismeret? (106.); Kettősség (108.); Egyszerűbb (110.); Ki kell mondani... (112.); Ősz (114.); Könyvek (115.); Szférák (117.); Vigasz? (118.); Tartalmas (120.); Kockázat (121.); Életvitel (123.); Nem metafora (125.); Kifejezések (126.); Rejtvény vagy rejtély? (128.); Érzelmek nyelve (130.); Szociológia I. (132.); Szociológia II. (133.); Újévi intermezzo (135.); Szociológia III. Ismertetés (137.); Szociológia IV. Ismertetés (139.); Szociológia V. ígéret (142.); Szociológia VI. Tömegkultúra (142.); Túláltalánosítás (144.); A zene élete (146.); Lényeges? Fontos? (148.).

A hetvenes évek közepén Brettert komolyan foglalkoztatta egy filozófiai kislexikon (szótár) elkészítésének terve, s e célból a szakma számos képviselőjétől kért címszójavaslatokat. A reneszánsz tudósi igény és vágy be nem vallott célkitűzése a filozofálás spekulatív alapjainak bővítése is. Ez a tervezett mű nem készülhetett el, de már a szándék is nagy horderejű volt, s a Szemináriumban összefoglalt gondolatmenetek és meghatározások jelzik, hogy Bretter megfelelőképpen kimunkálta a szótár szemléleti kereteit és filozófiai alapjait. Amelyek az ismeretelmélet és episztemológia, társadalom- és cselekvéselmélet kategóriarendszerére épülnek (s nem véletlenül hangsúlyozzuk éppen ezeket a tendenciákat, ebben a sorrendben), de azokat a saját elméleti beállítódásra jellemző nyelvfilozófiai-analitikai, pragmatikai és etikai irányokba arányosítva. Amennyiben pedig az „értelmezés” meglehetősen gyakran és hangsúlyosan felbukkanó kategóriájára gondolunk, észre kell vennünk a gondolkodás hermeneutikai célkitűzéseit is; jelen esetben a hermeneutika fő iránya az adott, kultúrában működő (részben filozófiailag működő) fogalmak rendszere.

Ez a filozofálás, kategóriarendszerét tekintve, maga a kor szülötte és édesgyermeke. Akik ismerik a hatvanas és a hetvenes évek elterjedt filozófiai terminológiáját (vagy még emlékeznek rá), bizonyára felfedezik a megnevezetlenül is uralkodó műveket és kategóriákat ebben a gondolkodásban, együtt azzal az asszimiláló és szintetizáló gondolati erőfeszítéssel, amely a kategóriáknak helyi és helyzeti értéket kívánt adni. És nyilván a terminológiai rendszer immanens kritikája a bretteri szövegeknek és megfontolásoknak az a része, amelyet múlhatatlanul a korénak tartunk már. Nem hiába foglalta könyvtervezetébe az illúzió fogalmának elemzését, nem hiába tekintette fő ideológiakritikusi céljának az illuzív alanyiság természetének kutatását. Ha nem is fejtette ki pontosan, valószínűleg munkált a sejtés az irányban, hogy nemcsak a helyünk és helyzetünk megszabta szubjektivitás (kettős szubjektivitás), hanem kategóriarendszereink egyik része is messzemenően illúzió-szerkezetű.

A legterjedelmesebb (körülbelül a Szeminárium egyharmadát kitevő) rész az általános ontológiai logikai szkémájául szolgáló kategóriarendszer leírása, amely ismeretelméleti és módszertani fejtegetéseket, megállapításokat is tartalmaz. Törvény, öntörvény, okság, szükségszerűség és véletlen olyan sajátos irányt (kedvenc kifejezéssel: perdületet) kapnak e gondolkodásban, amely a változó–állandó dialektikájában önálló álláspontot rajzol ki. Zárójelben jegyezzük meg, hogy mint egyéb írásaiban is, a Szeminárium kisesszéiben is gyakran felbukkan a „lét”, a „van” inkább parmenidészi, mint platóni sugallatú kategóriája, de a marxi érv- és értékrendszeren nevelkedett filozófus természetesebben használja, illeszti gondolkodásába a hérakleitoszi változást.

A kategóriák deduktív rendszerben működnek, de az így felfogott filozófia építő mozzanatot is tartalmaz, amennyiben „az empirikus meghatározásokba mindig belefoglalja az egész utalót”. A kategória filozófiai jelentése szerinte az empirikus tartalom kapcsolata az egésszel, az egyetemessel. Ezért a filozófiai gondolat mindig kettős irányban épül: a tényfelfogás és megértés, valamint a tény egyetemes rekonstrukciója irányába. A filozófiai gondolat a kettő közötti szerves kapcsolat.

Sajátos ellentmondás és feszültség jellemzi a filozófia szükségességéről vallott felfogását, egyrészt „ha tény az, amit mondasz, vagyis az általános fogalmak háttérbe szorulása, akkor ezt nem lehet undorral, értelmetlenséggel, információrobbanással magyarázni. Valamilyen létbeli determináció van itt, a létnek nincs szüksége arra, hogy általános fogalmakban lássa magát”; másrészt a diszkurzív folyamat igazolása szerint „szeretnénk tanulságosak lenni, szeretnénk a filozófiai kérdésfeltevés jogosságáról meggyőzni szemináriumunk tagjait”. Bretter nézete szerint az öntudatos lét szükségszerűen létrehozza a filozófiát, „benne a beszélő lények osztálya saját specifikumát határozza meg”. Ugyanakkor — noha kategóriái formálisak, fogalmai elvontak és általánosak, tautologikusak, a filozófiának koronként változó beállítódása, státusa, konkrét feladatai vannak. Legáltalánosabb módszertani célkitűzése a kérdezés, a helyes, a logikus kérdésföltevési aktus, mert ennek alapján igazságkritériumokhoz juthatunk. Lehetővé válhat a tények megragadása, s ha a helyes elméleti feltételekkel rendelkezünk, értelmezése. Ezt a módszertani elvet Bretter megismétli, és a filozófia egyetemes jellemzőjének tartja. (Napjainkra főleg J. Hintikka munkássága nyomán létrejött a dialógus és a kérdezés speciális logikai elmélete is.) Semmilyen elméleti konstrukció nem működik elvontan, Bretter gyakran kitér arra, hogy a társadalom és a politika különböző értékrendszereiben és kommunikációs struktúráiban a szubjektum helye megváltozik, emiatt a filozófia ideológiaként funkcionál (s ekképpen más igazságkritériumok, megváltozott rendszerjellemzők vonatkoztatandók rá) — de a gondolkodási aktusban a kettőt kritikusan el kell választani. Legsajátosabb tevékenységének a fenti módon felfogott ideológiakritikát tekintette.

A mi körülményeinkre vonatkoztatva írta Bretter: „A kultúra számára minden bizonnyal elkerülhetetlen a filozófia. Voltaképpen az elemzés, a társadalomkritika és az értékelés elképzelhetetlen filozófia nélkül.” A filozófia ezt a feladatát természetesen csak az önmaga szellemi rendjét öntudatosan tartalmazó, nyílt kultúrában képes megvalósítani, létrehozva a reflexív viszonyt: „A kultúra mint egész, mint a közösség létmegnyilvánulása csak akkor képes az összetartozás kifejezésére, ha a szellem valamennyi megnyilvánulását szervesen magába tudja olvasztani.” Amennyiben pedig a filozófia kidolgozza a kultúra elméletét, aktív rendezőelvvé válhat, a kultúra strukturáló elemévé. Végül a maga számára Bretter sajátos célt állít fel: „Az illúziók szerkezetének pontos leírásában látom a filozófia sajátos feladatát. A filozófia történelmileg változó tárgya csak azt mutatja, hogy koronként eltérő lehetőségek, más és más eszközök állnak rendelkezésre az illúziók szerkezetének feltárására, szerepük leírására.”

A filozófia saját eszközeinek és módszereinek összege is, de annál több is — hangsúlyozza Bretter. „A filozófia, ha akarod, a fogalmakon túl, a költészet pedig az információkon innen sugallatos” — írja Madách sorai kapcsán. Megállapítása egybevág a Pilinszky Jánoséval, aki szerint „a költészet is gondolkodás, a gondolkodás egyik formája, csak ellenkező előjellel, mint a filozófusok esetében. Tehát visszafelé forgatja a dolgokat, újra és újra semmit nem akar tudni, hogy a csecsemő szemével nézzen erre a világra és ne összefüggéseiben lássa a dolgokat, hanem keletkezésükben.”

Amint látjuk, ez egy hierarchikusan felépített elképzelés, amelynek Bretter igyekezett sokoldalú tartalmat adni, beleértve a filozofikus élet parancsát is. A filozofikus életben az élet „homogén közeg”-ét kritikusan kell lefordítani az egyén autonóm nyelvére, a tudatnak állandóan meghatározónak kell lennie a csoportnyelvekkel, intézményekkel, ideológiával való viszonyában. (A radikális cselekvés szempontjából értelmezi az Utószó szerzője, Molnár Gusztáv, Bretter György örökségét.)

Végeredményben tehát Bretter az ontológiailag szükségszerű, módszereiben és eszközeiben racionális, koronként változó tartalmú és sajátos feladatokkal rendelkező, struktúrájában egzakt felépítésű és igényű filozófia mellett érvelt, s ezen az alapon igyekezett kidolgozni saját kategóriarendszerét, amelynek rendszeres összefoglalása Az illúzió szerkezete első tanulmánya lett volna. (Terve 1974-ből.) Korai halála miatt ennek csak rövid vázlatát olvashatjuk e könyvben.

Az illúzió szerkezetének vizsgálatához a legkomolyabb előtanulmány a Vázlat a „kijelentő mondat filozófiájához” (1975) című tanulmánya. A Szeminárium dialógusainak körülbelül egytizede újabb adalékokat szolgáltat annak a nyelvfilozófiai-analitikai rendszernek a megértéséhez, amelynek központi eleme a „demokratikus mondat”, s amelynek logikai és szemantikai struktúrája meggátolja az illuzív alany és állítmány létrejöttét egyrészt, másrészt lehetővé teszi a nem atomizálódott, hanem társadalmi értékességképzeteket hordozni képes, következésképpen a dilemmák, alternatívák megjelenítésére alkalmas nyelvet. (Személyes meggyőződésem az, hogy az erre vonatkozó gondolataiban közelítette meg Bretter leginkább saját egzakt filozófiai eszményét.)

A gondolatmenetet vázlatosan így lehet felépíteni: ténytudatunk és ismeretünk nyelvi kifejezésformájában immanens „vágy- és óhaj-formák” vannak, ezek hozzáadódnak a saját helyünkre és szerepünkre vonatkozó, „előfeltevéses” nyelvi immanenciához. A magánnyelv tehát illuzív-előfeltevéses kettős szubjektivitásformát tartalmaz, s ezekben a lélektanilag indokolt racionalizáló létezés-kifejezésekben véljük a racionális lét-tételezést megvalósítani. A „pontos nyelv” eszménye a Szeminárium írásaiban kritikai mozzanatot tartalmaz: minden rekurzív eljárásban meg kell vizsgálni a mondat hasznosságát („a társadalom nevében megfogalmazott mondatban az alany egy olyan tárgy. amely a fejlődésfogalom ideológiáját képviseli, és léte csak annyiban kívánatos, amennyiben a társadalmat kifejező testület ezt hasznosnak minősíti”), másrészt rá kell mutatni azokra az értékességképzetekre, amelyek a magánnyelvben és a társadalmi nyelvhasználatban megmutatkoznak. Ezeknek vizsgálatát konkrétan az alany és a tárgy viszonyában képzelte el, saját alany-koncepcióját — amint a dialógusok mondatstruktúrája és stílusa bizonyítja —, az alanyiság teljes kifejezését és elhatárolását valósítja meg. „A tudatos nyelvi érintkezés” nem puszta kifejezés nála, alapja kategoriális értékű filozoféma: „...az emberek közötti valódi kapcsolat kritériuma az egyértelműség, az egyéniség és a tudatosság.” Ezen alapszik a nyelv logikájának ismerete, a metanyelv és annak tudatos használata. Az „értelmes beszéd”-ben funkciója van a csöndnek: a hallgatás kifejezhet jelentést, megvetést stb. A pontos nyelv eszménye magatartáseszmény is, s ezt a mindennapi életben képviselni filozófiai álláspontot jelent, mivel a nyelvi interakciók tudatossága és a világmodell között értékösszefüggés van. Értékösszefüggéseket létrehozni nyelvi kifejezések között társadalmilag működtetett vagy szankcionált értékválasztást jelent, kritikát.

A Szeminárium második dialógusában (Kétely?) Bretter csak látszólag utal a kétnyelvű filozófiákra. „Szó és valóság közötti összhang”-ról beszél, összhangról, nem ismeretelméleti megfelelésről. „A hármas alakzatban bennünket körülvevő világ” kifejezése („barátságos, ellenséges és közömbös tárgyak” [az élőlény is tárgy: ösztönök és reflexek tárgya]) JEL-helyzetet posztulál. Szemináriuma a tárgyat, jelentését és (filozófiai) értelmét végig együtt láttatja. A szókratészi dialógusok mintája szerint őrzi meg a vitatkozókat, de a hagyománnyal ellentétben működteti a „teljesen értetlen”, tabula rasa-lénységet, jelhelyzetet posztulál számára, beírja, óvja a „fogalom-botanikától”, az olyan szellemi tevékenységtől, amelynek már nincs kapcsolata a gondolkodás empirikus szükségleteivel és valóságával, s emiatt ezektől idegen célokat hordozhat, testesíthet meg.

A tanítás gesztusának fő célkitűzése: új jel- és gondolkodási helyzetekben létrehozni az alanyt, megtanítani a résztvevőt az alany-állítás készségére és tudásalapjára. A tanítás ritka képesség: idővé változtatja az amorf időtlenséget. Tartalma mellett A kortudat kritikája azért becses könyv számunkra, mert az eleven filozófiai gondolatot annak nélkülözhetetlen formájában, tanításban mutatja meg.

Ugrás az oldal tetejére