A FÖLDRE KÖLTÖZÖTT POKOL. Zsarnokságról folytatott beszélgetéseinkben viszonylag jól el tudjuk különíteni azokat a tényezőket, amelyek végül is teszik: a zsarnok személyét, a hatalmát biztosító, minden képzeletet felülmúlóan aljas és kegyetlen apparátust (a rémuralom végül is jól szervezett államiterror-összjáték eredménye), egy totalitárius eszmerendszert megtestesítő ideológiát-filozófiát, végül pedig az ennek önként vagy kényszerből behódoló „katonákat”, a monolitikus párt tagjait. (A legszerencsétlenebb emberfajtából, abból, amelyik a más szabadságát is eladja a magáéval.) Valljuk be, hogy ijesztő erőtényező-rendszer, sokkal félelmetesebb, mint az az anyagi eszköztár, amelyet felhasznál — végeredményben az állam, a maga minden erőforrásával. Az egyén szempontjából az állami rendben való minden részvétele attribútummal jár: ez az attribútum pedig a „zsarnoki”. És mivel egy eszázadi állami élet az ember minden élettevékenységét feltételezi, az ember minden pillanatban tárgya a zsarnokságnak, egyetlenegy élettevékenysége, amely kivétel ez alól, az ima, amelyben bevallja teremtőjének, hogy nem ember, hogy mindaz, ami miatt léteznék, csak szomorúságában és kifosztottságában eredeti. Az eredeti létállapot a bűnhődés, a bűn világos tudata nélkül, és annak homályos megérzése, hogy méltatlanság történik, hogy hiányzik egyetlen életadó erkölcsi minősége, a méltóság. Éppen az, amely annak a boldogító tudatával tölthetné el, hogy nincs egyedül, hogy része az emberiségnek, hogy létezésének tragikumát, a végességet képes hordozni, éppenséggel mert tudja, hogy nincs egyedül, a teher közös. Ez azoknak a szomorú arcoknak a magyarázata, a zsarnokság ásványi szomorúságáé: az egyedüllét, a kitaszítottság a közös és jogos, összemberi örökségből. Hiszen gondoljuk tovább: ebben a létállapotban éppen azokat a legmagasabb rendű emberi érzéseket, egyben erkölcsileg minősítő jegyeinket nem gyakorolhatjuk, amelyek a végességtől, létünk alapjegyétől távolítanának el: a szeretetet, szolidaritást, a türelmet, eszmei örök létünk attribútumait. Arról egyelőre nem is beszélve, hogy milyen az a társadalom, hogy milyen az élet minősége ott, ahol ez megvalósul. Maradjunk az antropológiai dimenziónál, s máris fel kell hívnunk a figyelmet arra a kérdésre, amely a leginkább zsákutcába vezeti az emberek többségét, amelynek megfelelően csak úgy fogják fel a helyzetüket, mint büntetést és bűnhődést, s az ezzel együtt járó szenvedést. Egy pszeudologikus indoklás — „valami oka csak kell hogy legyen ennek” — már jogszerűvé teszi a zsarnokot, történelmileg hitelesíti, minthogy logikus sorrendbe illeszti és levezeti egyik intézkedését a másikból. A türannisz deklaráltan az állami élet tárgyainak teszi meg az embereket, javítanivalókká, tehát eredendően csökkent értékűekké. A szabad alanyiságból származó értéktudatukat elfojtja, igyekszik megsemmisíteni. Az érték, legfőképpen az erény — s ezt Platóntól Montesquieu-ig, Thomas Paine-tól John Stuart Millig nem győzik eleget hangoztatni a szabadságteóriák — a zsarnokság legfőbb, halálos ellensége.

Nem bűnösségünk miatt van a diktatúra, hanem nagyon is pontos eszközeitől, amelyeket a rögeszmés pontosságával kihasznál. Amint Arisztotelész a Politikában leírta: a kimagasló személyek kivégeztetése és az önérzetesek eltávolítása; mindentől őrizkedni kell, amiből önérzet és bizalom fejlődhet; mindent el kell követni az ellen, hogy az emberek megismerjék egymást (az ismerkedés ugyanis bizalmasabbá teszi őket egymáshoz), a városbeliek mindig szem előtt legyenek és az uralkodói udvar körül forgolódjanak (így maradhat a legkevésbé rejtve, hogy mivel foglalkoznak, és így törődnek bele, folytonos megalázkodással, a szolgalelkűségbe — lásd a végtelen felvonulás forgatókönyveit); arra kell törekedni, hogy amit az alattvalók beszélnek vagy cselekszenek, abból semmi se maradjon titokban: továbbá meg kell őket gyanúsítani egymás előtt, össze kell veszíteni a barátot a baráttal, el kell szegényíteni az alattvalókat, ajánlatos háborúkat viselni, hogy az alattvalók állandóan el legyenek foglalva... A módszerek és eszközök ezzel korántsem kimerítettek, hiszen a vérbeli zsarnok ismertetőjele a nagyfokú ötletesség és találékonyság. Arisztotelész végezetül a következőkben foglalja össze a türannisz három célját: a polgárok egymással szemben bizalmatlanok legyenek, ne legyen hatalmuk, és hogy kicsinyes gondolkodásúak legyenek. Csupa priváció, az emberi lényegi erők elvétele egyfelől, összpontosítása másfelől, a zsarnok oldalán és fennmaradása érdekében, mert ez az egyetlen raison d’être marad, és ez az egyetlen államrezon (hiába remélik olykor az emberek, hogy más is van: nemzeti érdek, fennmaradás, túlélés — nincs). Egyetlen érdek mentén oszlik meg a társadalom, a zsarnok fennmaradása mellett és ellene. Egy korszerű zsarnokság működési elve szerint a két oldalnak viszonylagos egyensúlyban kell lennie, az apparátusnak nem szabad egészen biztonságban éreznie magát, a diktátornak sejtetnie kell, hogy mennyivel több zsarnokellenes megnyilvánulást fojtanak el, anynyival több támadhat egyfelől, másfelől pedig létre kell hoznia egy ismereti rést: a tettleg ellenállók és potenciális tartalékhadseregük, a félrevonulva protestálok úgy kell érezzék, hogy minden egyes elfojtott megnyilvánulás újabbakat tesz lehetetlenné, hogy tehát cselekvési lehetőségeik szűkülnek, egyre kevesebb eszköz áll rendelkezésükre, számbelileg fogyatkoznak. A bizonytalanság és a komor kétségbeesés egyensúlya így hosszas történelemformáló erővé válik.

A számítási hiba a zsarnokság természetéből következik: úgy látszik — és ez nem kevés reményre ad okot —, hogy az emberi faj elállatiasítása isteni elveket szeg meg (a szabadságot az Isten ojtotta az ember természetébe, írja Fortesque lordkancellár a XVI. században). Be lehet vinni a gonoszságot az emberek közé, kettős életűekké lehet tenni őket, hogy minden gondolatuk, érzésük, cselekedetük nem tőlük valónak, idegennek, ellenségesnek tűnjék, el lehet érni, hogy az emberek naponta elborzadjanak önmaguktól és kérdéseket tegyenek fel a pokolra vonatkozóan. És végül egy fénytelen hajnalon azt mondják, hogy ez nem élet, így nem élhet az ember, mert megcsúfolása a természetnek. Abban a pillanatban kimondták a zsarnok fölött az ítéletet, és aki majmokká kívánta tenni őket, a majmok halálával tűnik el a megcsúfolt föld színéről.