TÁJKÉP CSATA KÖZBEN. Politikai programokat szerkeszteni — mit is jelent ez? Azóta is foglalkoztat bennünket, amióta jó néhányat magunk is megfogalmaztunk, s amely pontok, bekerülve egy parlamenti élet feltételrendszerébe, mintegy elolvadni látszanak egy régi-új többség ostora és csapásai alatt. Illetve megvalósítási esélyei ugyanazon kérdőjelek feltételrendszerébe kerülnek, mely kérdőjelek és mely feltételrendszer megszüntetése lett volna a programpontok célja — a belátható történelmi időben és a hagyományos félelmek kiküszöbölése okán. Az a társadalom, amelyben a félelem — és az ennek megfelelő agresszív késztetés túlteng, aligha nevezhető politikai társadalomnak, legfőbb jellemzői archaikus összefüggésekkel, szociálbiológiai késztetésekkel írhatók le. („Félretéve a rendellenességeket, az emberi agresszió valószínűleg a következő körülmények között nyilvánul meg: amikor a fontos szükségletkielégítési források korlátozottak és inkább versengés, mint tülekedés útján szerezhetők meg; amikor az agresszió sikerhez vezet — vagy e források megszerzésében, vagy további összecsapásokban, amelyek végül is a források birtoklásához vezetnek —; fájdalom, kellemetlenség vagy frusztráció hatására; a szociális rendszer felbomlásakor, amikor különleges lehetőség nyílik az egyén előrejutására, szükségessé válik helyzetének védelmezése; idegenek megjelenésekor — szélsőséges esetben az agresszivitás olyan mértékig fokozódhat, hogy már a rokonok alkalmasságát csökkentheti.”¹ Ha pusztán fenomenológiai kiindulópontnak tekintjük a fenti kritériumrendszert, az 1990-es esztendő legalább két jelentős hazai konflagrációjának elemzésében alkalmazható, megdöbbentő plaszticitással.) Ennek a jelenségnek kellő politológiai-filozófiai dimenziót kell biztosítani.

Gondolom, nem hangsúlyozandó különösebben, hogy a szabad kezdeményezés, az egyéniség szabad kifejlődésének útjában mekkora, szinte legyőzhetetlen akadály a társadalom tömeges félelme (és ennek megjelenési formái, rezignációja, passzivitása, közömbössége, közönye, tehetetlensége). A félelem pedig manipulálható: a kommunikációs diverzió abszolút közege, az álhírek, rémhírek és eksztatikus várakozás furcsa tremolójában él a társadalom. Aki manapság nem él Marosvásárhelyen, de gyakran jár oda,  tapasztalhatja ezt (1990–1991 között egy éven át ingáztam oda), olyan ez a város, mint egy stratégiai bomlasztási alkímia kísérleti műhelye. A tömeghiedelmek persze átkerülnek a sajtó és tömegkommunikáció által hullámszerűen felkarolt és pártolt összefüggésrendszerbe, és ott találkoznak az uralkodó elit félelmét kifejező hiedelmekkel. Amint Makkai János írta egy rendkívül időszerű könyvében: „Minden uralkodó politikai rendszer állandóan fél ellenségeitől. Gyanakvással kíséri a más hiedelműek működését. A parlamentáris demokráciában egy-egy kormányzó többség néha állandóan felbomlásától fél, és úgy kormányozza az államot.”² „Az idegen politikai rendszerektől való félelem bizonyos foka minden társadalomban megvan, de beteg társadalomban az is előfordulhat, hogy a tömeg minden politikai hiedelemtől egyformán fél. [...] A félelem túltengésének mindig ez a legbiztosabb jele a társadalomban.”³ A kipontozott rész — magának pedig nincs hatalmas hiedelme, amit az idegenekkel szembeállíthasson — fenntartásokkal kezelendő; bizonyosnak tekinthetjük, hogy a közép-kelet-európai régió országainak döntő többségében a nacionalizmus éppenséggel olyan hatalmas erejű hiedelem lehet, amelyet minden egyéb politikai ideológiával szembe lehet állítani, és amennyiben az állam a nemzeti-szocialista ideológia alapján szerveződik, létrejöhet egy időtálló egyensúlyi rendszer. Így tehát megfogalmazható következtetésünk: társadalmunkban a félelem nem pusztán örökletes hiedelmi, hanem elsősorban politikai kérdés. A félelmet magas hatékonysági fokkal manipulálni kész hatalom a diktatúrára is kész, hiszen kezében van az eszközök legfontosabbika. Ezért a társadalom felelős erőinek — a különböző nyomáscsoportok, szakmai szövetségek és testületek, polgári szerveződési formák — legfontosabb feladata nem pusztán a küzdelem a dezinformá ció ellen, hanem a félelem gócainak, öröklött történelmi mintáinak és formáinak, hiedelmi rendszereinek és hagyományának leküzdése. Ez cél, amelyet egy politikai pártprogram elvi részének is tartalmaznia kell, de az a program akkor lenne valóban hatékony, ha az alapelvet le tudná bontani gyakorlati szempontokra. Ehhez a félelem strukturális elemzésére van szükség, méghozzá a regionális történelembe ágyazottan. Ha a közép-kelet-európai társadalmak nem tudják kiküszöbölni saját félelmi rendszereiket és az államok is ezen a kényszerpályán haladnak tovább, a perifériára tolódás folyamatát valószínűleg viszszafordíthatatlannak tekinthetjük.

Mire gondolhatunk itt elsősorban? A régió nemzetközi viszonyait meghatározó civilizációs, kulturális félelemre, mely szerint egy civilizáció és kultúra a másik értékeinek puszta meglétében fenyegetést lát, saját ontológiája és genetikája cáfolatát. Filozófiai hiba: a fennállást összetéveszteni a tagadással. Ezzel a mechanizmussal jórészt leírhatóak az etnikai félelmek is, amelyek történelmi hiedelmek és előítéletek információs mechanizmusaiban élnek és működnek tovább, fenntartják a konkrét ellenségképet. Tekintsük ezt a horizontális struktúrának. De a vertikumban nem kevesebb problémával találkozunk: elsősorban a szociális biztonsággal kapcsolatos félelmekkel: munkahely, egészségügy, oktatás — az állandó relatív alultápláltság iszonyáról nem is beszélve. Nem kevésbé fontos az állampolgári félelem: a bizonytalan jogviszonyokból származó közvetett, valamint a nyílt erőszaktól való közvetlen és folyamatos félelem. Egyelőre megállhatunk itt, csak jelzésképpen is elégséges és mindenképpen magyarázza a történelmi méretű migrációs folyamatokat, amelyek elsősorban a nemzeti félelemtől mint szuprastruktúrától is sújtott csoportokat érintik, ugyanis a nemzeti félelem egyéni és kollektív pusztulástól való félelem, legalábbis a szó szellemi értelmében (igen gyakran fizikai értelmében is). A zsidóság és a szászság történelmi sorsa elégséges bizonyíték, de legalábbis meggondolkoztatónak tartom, hogy — minimálszámítások szerint — 1918 óta félmillió romániai magyar vándorolt el. Lassan a magyarság negyedik generációja él ugyanolyan meghatározottságokban, és az elvándorlás belekerül a kulturális tradícióba.

Folyamatosan a jelen meghatározottságaiban szubzisztálni a jövő megszűnéséhez vezet. Politikai programkészítő tapasztalatunk szerint — hiába rendelkezünk az újszerűség, modernizmus szempontjaival, iránymutató európai programdokumentumokkal — mindaz, amit el lehetett képzelni: restitutio in partium, valami az egykori jobbik gazdasági, politikai, kulturális énünkből, entitásunkból, némi pillantással a jelenre, elsősorban Rückblick... hogy az ismét hihetetlenül aktuálissá váló Széchenyi pamfletcímét parafrazáljuk. Bármennyire akarták is, a jószándékú programkészítők még csak meg sem próbálhatták szisztematikusan megfogalmazni és bevinni a jövő korszerű, nagy trendvonalakban megfogalmazható célkitűzéseit. Melyek lennének ezek? Egy méltán elhíresült szerző szerint: a modernizáció tíz megatrendje, amelyet szemléletünkben is érvényesíteni kell, a következő: átmenet az ipari társadalomról az információs társadalomra, kényszertechnológiákról az elektronikus rendszerekre, nemzetgazdaságról világgazdaságra, rövid távról a hosszú távra (tervezésben), központosításról a decentralizációra, intézményes beavatkozásról az önszervezésre, a képviseleti demokráciáról a részvételi demokráciára, hierarchiáról a hálózatos szervezésre, északról délre (a globális politikai szférában), az egyetlen megoldás stratagémájáról az alternativikus rendszerekre. (Az elképzelés bizonyos részeit erőteljes kritika érte, elsősorban ami az információs társadalom kulturális következményeire vonatkozik. A mi szempontunkból éppen az a releváns, hogy a modernizációs stratagémák bizonyos regionális-geopolitikai rendszerekben olyan, a konzervatív hagyomány által öröklött struktúrák és mechanizmusok közegébe kerülnek, amelyek pontosan leglényegesebb jellegüktől, globális alkalmazási módjuktól igyekeznek azokat megfosztani. Az átalakítás csak a teljes rendszer alkalmazhatósága esetén értelmes, mihelyst részelemek alkalmazásáról van szó, valami teljesen más történik. Az átalakítás lehetetlen alkalmazás révén. Olyasmi történik, ami a modern technológiák idegen gazdasági közegbe való beültetésekor: a hatásfok minimálszintje, sorvadás.

Bretter György valamikor a történelmileg nem realizált alternatívák ontológiai szerepéről beszélt, azoknak a fontosságáról a történelem, valamint a történelemfilozófiai gondolkodás szintjén.⁴ Most úgy tűnik, hogy elvi-eszmei szempontból lehetőség nyílt egy történelmi alternatíva visszavételére, realizálására, tűnik, mondom, mert mindannyian érzékeljük, hogy amennyiben privatizációról, földmagántulajdonról, a kultúra és a vallás szabadságáról beszélünk, nem egy tiszta („polgári”, „civil”) alternatíva visszavételéről van szó. A történelmi-társadalmi változások, a katonai és a politikai-ideológiai erőszak következtében ez a tiszta alternatíva a törvényhozásban pregnáns módon kifejeződő megváltozott alternatívát jelent, amely ráadásul társadalmi konfliktusok erőterében jelentkezik, nem beszélve a szemléleti-ideológiai örökségekről, fixációkról, nacionalista tébolyról. Egy radikálisan új társadalmi alternatíva hiányában — mindenféle konnotáció nélkül: „harmadik út” — a politikai programok a parlamenti őrlő által megsemmisítésre ítélt opcióknak bizonyulnak. Úgy tűnik, hogy a szabadelvűségnek a mindenkori bevált verbális eljárása a járható út: politika- és ideológiamentes, konkrét célokat tartalmazó, rövid tervezetek az értelmesek, és nyilván azok radikális képviselete.

Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a radikális társadalmi programot képviselő új emberek nincsenek jelen a társadalmunkban, és azzal is, hogy viszont folyamatosan jelen vannak azok, akik nemcsak az embereket, hanem az igényt is el tudják tüntetni. Ilyen elméleti feltételek között azoké a szerep (avagy azoké lenne), akik a hagyomány eleven és működőképes részét (a történelmi feltételrendszerektől függetleníthető terminusokban) újra tudják fogalmazni. És ezt annál is inkább meg lehet tenni, mivel társadalmunk szerveződési mechanizmusaiban archaikus, feudális (a termelési struktúra bizonyos részeiben), polgári elemek a dominánsak. Végül is nem lehet lerombolni egy mindezt örökítő településszerkezeti rendszert sem. Ez — annak minden elképesztő következményével együtt — az államkommunisztikus ipari egységek és diktatoriális urbanisztika létfeltételeiben működik. Ez az elképesztő kettős — és szervesülni valószínűleg soha nem képes — „rendszer” egyedülálló mentalitásokat eredményezett, és — rövid távon — valószínűleg egy olyan új osztályt, amely mindkét gazdasági struktúra előnyeit képes kihasználni, amely a nyers gyűjtés és felhalmozás előnyeit rövid távon képes kamatoztatni. De hangsúlyoznunk kell, hogy elsősorban haszonélvezőkről van szó, a posztkommunista társadalom egyetlen igazán mozgékony rétegéről. Helyzetmegítélése nyilván ennek a függvénye, és ideológiai opcióiban — nyilván — csak ezt fogja fenntartani kívánni.

Mindazok viszont, akik rendelkeznek a hagyományos értékrend — logikai terminusokban fogalmazva — igazságértékkel rendelkező elemeivel, a történelmi fordulat által validált összetevőivel, olyan szimbolikus tőke birtokában érzik magukat, amely etikai szempontból igazolja a tradíció bármely elemének újrapolitizálását. És mivel a tradíció szerkezete maga a konzervativizmus, a politikai választás — egyéni sorsok és életpályák által szubjektíve igazolt — konzervatív hagyományelemeket állít majd a politikai (vagy annak minősülő, minősíthető) cselekvés homlokterébe.

Mi jobb a jelenben? A múlt avagy a jövő?

Amilyen jövőt nem mi szánunk önmagunknak, az bizonyára a legrosszabb volt, és reméljük, hogy múlt. Azonban egy tradíció legjobb képviselői is mindig a hogyan fölött csaptak össze. Történelmi formációkat minősítettek, és politikai modellé tették azokat. Számolni kívántak a politikai erőtérrel — fontolva haladás —, avagy nem. Figyelembe vették, hogy egy bizonyos politikai erőtérrel nem szabad, nem lehet, nem erkölcsös számolni, végigvitték elképzelésüket, és hátrahagyták a politikai cselekvés dimenziójától megfosztott nagyobb közösségüket.

Amennyiben a politikai cselekvés morális elveiről van szó, a hangsúlyt mindig a társadalom képviseli, és amenynyiben az intranzigenciákról, a politikus. A szabad cselekvés önkéntességében azonban találkozhatnak. Feltételezzük, hogy a hagyományos értékrend megítélésében ez érvényes szempont.

Elképzelhető tehát, hogy — paradox módon — a felszabadulást lehetővé tevő 1989. december 17–22-i fordulat következménye egy konzervatív programokban kifejeződő konzervatív fordulat? Amellett, hogy bizonyos társadalmi cselekvési szférákban nagyobb szabadságfokkal jellemezhető cselekvés bontakozik ki?

A válasz igenlő.

Az érvek számosak, és legnagyobb csoportjuk a társadalmi struktúra természetére vonatkozik. Ebben a legjelentősebb alighanem a falu–város, földműves–munkás viszony lesz a döntő, mert ha fél évszázadon át az erőszakos ipartelepítés és urbanizáció arra törekedett, hogy egy nyugateurópai aránynak megfelelő szerkezetet alakítson ki, most a törvények egész rendszere irányul majd arra, hogy beleértve az állami adminisztráció és bürokrácia teljes erőfeszítését, a városi népesség igen nagy hányadát visszairányítsa, illetve visszakényszerítse a falura/mezőgazdaságba. És ezt a folyamatot nem valamiféle gazdasági racionalitásnak megfelelően kell beindítani, hanem a gazdasági kényszer miatt, amiatt, hogy a mesterségesen létrehozott ipari munkaerő-kontingens az iparban végrehajtandó szerkezeti és technológiai változások miatt egyszerűen feleslegessé válik. Megfigyelhető továbbá az a törekvés, hogy — különösen Romániában és az Oroszországi Föderációban — továbbra is fenn kívánják tartani az állami tulajdont mint az állami beavatkozás lehetséges eszközét. A földvásárlási állami előjog, a privatizációt irányító vagyonügynökségek mind a közvetlen avagy közvetett állami beavatkozás eszközei, ennek pedig igen fontos következményei vannak, amelyek hosszú távon is érvényesülhetnek. Ezek között a legfontosabb a piac állami megszervezésének és ellenőrzésének az igénye, másodsorban pedig az a gazdaságilag amorális viselkedés, amely a különböző állami tulajdonformák fenntartásából származik (Ronald Coosco kifejezése). Bizonyos mértékben az állami bürokrácia által képviselt konzervativizmus egy termelési struktúra továbbéltetésében kiküszöbölheti a nagy társadalmi konfliktusokat, amelyek az erőforrások és a tulajdon radikális újrafelosztásából származnak, hosszú távon azonban nem marad következmények nélkül.

A következmények elsősorban a hatalom struktúrájában mutatkoznak meg, amelyben a fentebbiekben jelzett folyamat erős érdekrendszer kialakulását és képviseletét jelenti. Összefonódik az állami tulajdonhoz kapcsolódó termelési szektorokban foglalkoztatott alkalmazottak, valamint az állami bürokrácia egész érdekszisztémája, amely a politikai érdekképviseleti rendszerben, a politikai szférában túlsúlyos monolit erőként jelentkezik, egy, az államhatalomhoz kapcsolódó párt (állampárt) formájában. A politikai pluralizmus mint a politikai berendezkedés formája merő ábránd marad csupán egy tartósan működő állampárt jelenléte mellett, amely a politikai ellenzék mindenfajta érdekartikulációját képes meggátolni mind a nyilvánosságban (a különböző folyamatosan működő dezinformációs rendszerekkel), mind pedig a törvényhozásban (a többségi szavazógép működtetésével). A politikai szférában jelentkező autoritarizmus így könnyen párosul a gazdasági autoriter viselkedéssel, ami már nagyon súlyosan érinti egy polgári társadalom kialakulásának esélyeit, hiszen pusztán formális jellegűvé teheti az intézmények működését, formális jellegűvé, amennyiben az azok tartalmával ellentétes de facto erők hatnak.

Ezzel az „evolúcióval” kapcsolatban érthető meg igazán — a jelen konzervativizmusával szemben — az a jelenség, amelyet a múlt konzervativizmusának nevezhetünk. A társadalomnak azok az elemei, amelyeket nem érintett végzetszerűen a kommunizmus amnéziája, restaurálni kívánják mindazokat a politikai, gazdasági és kulturális intézményeket, amelyek emlékezetük szerint egy politikai és államberendezkedés működőképes elemei voltak, felújítani azok formáját és tartalmát egy gyökeresen megváltozott közegben. Ez a fajta politikai tudat kétségtelenül az idős emberek társadalmához kapcsolódik, hiszen ez a fajta emlékezet hatvan év felett működik. A társadalom idős rétegének politikai reflexeit pedig egy nagyfokú legitimációs pátosz hatja át, hiszen a puszta túlélés önmaga politikai fegyverténynek minősül, nem beszélve arról a tudatról, amelyben az egyszer már megismert polgári intézmények automatikusan a működő formát jelentik, szemben azzal, ami látványosan — ám nem ugyanolyan kétségtelenül — megbukottnak tűnik. A minden egykor létezett intézmény sine die jó elképzelésének megfelelően ez a réteg olyan magatartásmodelleket és intézményi reflexeket visz be a politikai szférába, amely a társadalom nagyobb részének értetlenségével vagy ellenállásával találkozhatik. Függetlenül attól, hogy a történelmi polgári intézmények értékét és szerepét mindenki képes belátni és felfogni, azok reflexszerű és kizárólagos képviselete ellenérzéseket válthat ki és paradox hatásokat eredményezhet a társadalom ama rétegeiben, amelyeknek semmiféle tangenciája nem volt velük. Természetesen mindezzel együtt jár egy értékrend is, és a legtöbb reményre talán az ad okot, hogy a profeszszionalizmus, a hatékonyság kérdéseiben közelíthetők leginkább a tradicionális és az innovatív álláspontok, hiszen ezekben a politikai opció elsősorban következmény.

Végezetül szembe kell nézni a politikai tradíció legfontosabb elemével, a régió nacionalizmusával mint a politikai cselekvés legfontosabb legitimációs bázisával. Egy példaértékű tanulmányában Schöpflin György figyelmeztet arra, hogy a nacionalizmus nemcsak nemzeti és állami ideológia, hanem a konfliktusok megoldási modellje és a politika transzcendentális vízió-forrása, hogy ebben a rendszerben kizárólagos üzenetrendszer van kódolva. Mindehhez hozzátehetjük, hogy az elbizonytalanodás pillanataiban, amikor a különböző archaikus tudati és szokásrendszerek, kulturális meggyőződések, vallási képzetek nem jelentenek elégséges választ az egyént és a nagyobb közösségeket egzisztenciálisan érintő kérdésekre, a nacionalizmus és a nemzeti ideológiák kizárólagos válaszai, ha minden értékessé tehető egyetlen értékartikulációs gesztussal, egyéb gondolkodási mechanizmusokat szüntetnek meg, és ez talán nagyobb veszély, mint a kizárólagos ideológiai funkció. Kritikai gondolat nélkül nincs szabad gondolat és egyenlőséggondolat, enélkül pedig semmi sincs, ami politikai jövőnk felé mutathatna.

A legnagyobb veszély azonban abból származik, hogy egy autoriter erőkön és politikai berendezkedésen alapuló állam (a maga elsősorban kizáró jellegű mechanizmusaival) leghamarabb a nacionalista ideológiát karolhatja fel, hiszen ugyanazon a logikai elven alapul a működése: a kizárólagosságon. Két homológ struktúra végzetszerű összekapcsolódása mást nem eredményezhet, mint fundamentalizmust, nyílt erőszakot. Egyáltalán nem tartom politikai pesszimizmusnak ennek a veszélyét kijelenteni, sőt, hangsúlyozni kívánom, hogy a félelem légkörében nagyon nagy tömegek számára ez megszabadulás lenne a félelemtől és az állandó veszélyérzettől. A „szelíd és jó népről” szóló lágy nacionalista fecsegés nagyon is kemény fundamentalista felszólítást tartalmaz, ti. azt, hogy elég volt a toleranciából és a nagylelkűségből.

Toleranciából és nagylelkűségből?

JEGYZETEK

¹ David P. Barash: Szociobiológia és viselkedés. Natura 1980. 152.

² Makkai János: Politika-isten rabságában. Bp. 1943. 141, 145.

³ John Naisbitt: Megatrends. Ten New Directions Transforming Our Lives. Warner Books, 1984.

⁴ Bretter György: „Itt a cselekvésben megfogalmazott alternatíváknak ontológiai alapjuk van: a rendszerként működő történelemben a spontánul megnyilvánuló törvények mellett a spontaneitás második forrása a nem realizált alternatíva, amely a realizált lehetőség formáit és tartalmát is meghatározza. A nem realizált alternatívákat szakadatlanul újrafogalmazza a radikális mozgalom, de a történelem maga is.” Fichte eszményi állama. = Itt és mást. Kriterion Könyvkiadó, Buk. 1979. 440.